Létezik egyáltalán jó vagy rossz nyelvi forma? Miért fontosak a normák és az igazodási pontok? Milyen nyelvi eszközökkel próbál hatni ránk a média? Mit eredményezhet a túlzott idegenszó-használat? Netán pont az ellenkezője, a purizmus?
Ezekre a kérdésekre keresi a választ az Élő magyaróra című sorozatunk első epizódja.
Készítette: Terdikné Takács Szilvia, Pölcz Ádám, Erdei Bálint, Milo Gábor, Újvári Gyula, Kojnok Dávid, Sófalvi Csaba
Az év szava: chatGPT
Az év szava kétségtelenül a 2022 végén a mesterséges intelligencia megfogható, világunk valamennyi alrendszerébe berobbant chatGPT (kiejtve: csetdzsípití), vagyis emberi kérésre szöveget létrehozó algoritmus. Megdermedtek a tanárok: akkor mostantól hogyan tudják megkülönböztetni, hogy tanuló vagy gép írta-e a szöveget, és vajon szükség lesz-e a munkájukra? Megörültek a tanulók, hogy mostantól már nem kell házi feladatot írni. Elgondolkoztak a filozófusok, hogy vajon a mesterséges intelligencia okosabbá teszi-e, vagy éppen kiváltja az embert.
A hírek szerint a chatGPT írt már miniszternek kiállításmegnyitóra beszédet, megíratták vele Az ember tragédiája 16. színét, kevert új kólaízt, gyártott már jogszabályt, amit „csont nélkül” elfogadtak, s valószínűleg nem kérdés, hogy sok iskolai és tudományos dolgozatnak is ő a szerzője.
Régen, amikor a kenyeret készítették, a nyers tésztából szakítottak le egy darabot, lepényszerűen ellapítva a kemencébe rakták, félig elősütötték, és ami a kamrában található volt (tejföl, sajt, szalonna, hagyma stb.) rárakták, majd együtt készre sütötték. Szegényebb helyeken csak egyszerűen megszórták köménymaggal, kisütötték, majd még melegen fokhagymás zsírral vagy vajjal megkenték. Ezzel elégítették ki a mindig éhes gyereksereget, hisz sokkal előbb kész volt, mint a kenyér. A pompos szó szláv eredetű, a töki jelző pedig Tök település melléknévképzővel: egy ott élő, pompossütéssel fogalkozó család helyeztette szabadalmi oltalom alá a nevet.
A magyar nyelvjárások némiképpen hangtani rendszerükben és főképpen szókincsükben különböznek egymástól, illetve a köznyelvtől, ahogy a fenti példa is bizonyítja. A 19. század végétől az emberek életkörülményeinek megváltozása (pl. az utazás könnyebbé válása, a közoktatás fejlődése) és a tömegkommunikáció terjedése miatt a nyelvjárások egyre inkább visszaszorultak. De nem tűntek el, és úgy vélem, nem is fognak. Ugyanakkor nagyon fontos tudatosítani, hogy a nyelvjárások anyanyelvünket gazdagabbá, színesebbé teszik, és hozzátartoznak Magyarország kulturális sokszínűségéhez. A helyi nyelvjárások ápolása, a kisközösségek hagyományainak megismerése közösségteremtő erejű.
A tájszavakhoz való viszonyulásunk esetében azért kell a toleranciát erősíteni, mert a nyelvjárásban beszélő embert gyakran megmosolyogják. Az ötven pluszos korosztály képviselői közül bizonyára sokan emlékeznek arra a régi reklámra, amelyben egy futballista így szólalt meg: „És az orrodat is tisztíccsa”. Joggal háborodtak fel a sportolók, hiszen ezzel úgy „kerültek képbe”, mintha műveletlenek volnának. Ugyanis a kabarészerzők, újabban pedig a stand up comedysek hangtanilag kutyult paródiáikkal akarva-akaratlanul a nyelvjárási beszédet a vidéki bunkó sztereotip figurájához kapcsolják. Emiatt a primitívség idéződik föl hallgatóságban, ha később a köznyelv hangtanától erősebben eltérő nyelvjárási beszédet hall. S hiába érvelnek azzal a kabarészerzők, hogy éppen a nyelvjárásban beszélő vidéki emberek nevetnek legnagyobbat ezen a beszédmódon és szereplőn – olcsó és rossz vicc. Az egyetemi hallgatóknak nem győzöm hangsúlyozni, hogy a nagymamát nem „báncsuk”, nem „nyelvműveljük”. Az ő nyelvjárási beszédük a suksüköléssel és a nákolással együtt kifogástalan a saját kommunikációs színterükön: a szomszéddal, a rokonsággal, a boltossal, az orvossal, a patikussal való beszélgetés, magánmegnyilatkozás során. Ha a nagymama olyan pozíciót, állást kívánna betölteni, amelyben elvárják az emberek a köznyelvi beszédformát, bizony el kellene sajátítania a regiszterváltást: a nyelvjárási beszédről a köznyelvire történő átállást. Ez fordítva is megtörténik: például a már említett egyetemi hallgatók hétvégente hazautazva átváltanak otthoni, hazai, saját nyelvjárási beszédmódjukra. Ez a nyelvi otthonosság érzetét biztosítja.
Korai halálának is része van benne, hogy örök kamaszként idézzük fel alakját. És tékozlóan pazar tehetségű rebellisként, aki ugyanúgy játszva remekelt dallamhangsúlyos gúnyversben az anyanyelvén, mint hexameteres latin nyelvű dicsőítő énekekben. Toldy Ferenc szerint „a szépészeti fogalomlajtorja minden fokait megjárta” – ez lefordítva annyit tesz: verstani-stilisztikai zseni volt.
De lehet-e a habkönnyű rokokóba öltöztetni a reménytelent, lehet-e az éhséget elfödni dactylusokkal? Mert ez maradt végül: bájoló lágy trillákra gondolni a csurgói iskola fűtetlen magányában. Múzsátlanul ténferegni Nagybajomtól Regmecig.
Amíg két pipára való dohányt elszív valamelyik debreceni praeceptor, addig ő megír egy akadémiai székfoglalót, ha más sors jut neki. Tanárságában vagy kétszáz évet rohant előre: némely kihágását ma „élményalapú oktatás”-nak neveznénk. Amikor elköszönt az alma matertől és vele a tudományos-oktatói karrier ígéretétől, búcsúját magyarul mondta el a debreceni kollégiumban, amelynek nagytereme korábban még csak latinul hallott szónoki beszédet. Ez egyszerre arcátlan fricska a méltóságos professzori kar és a megkövült tradíciók irányába, és hódolat egy új korszak, a nyelve által megújulni készülő nemzet felé.
Nyelvészként mindig megkapom a kérdést: veszélyben van-e a magyar nyelv? Kell-e aggódnunk amiatt, hogy bizonyos idő elteltével kihal a nyelvünk? És mi lesz akkor, ha a jövő generációja „már csak idegen szavakat használ”, és „a magyar nyelvet elárasztják a más nyelvből átvett szavak, kifejezések”? Nos, ameddig vannak, akik olyan gondossággal használják az anyanyelvüket, mint a 24. Kossuth-szónokverseny résztvevői, jó reménységünk lehet a jövőt illetően.
A szónokversenyt 1999-ben indította útjára Adamikné Jászó Anna professzor asszony (aki a verseny előtt rendezett sajtótájékoztatón vehette át a MAGYARTANÁR-ÉLETMŰDÍJAT). A versenyt 2022-ben gondolta újra a Petőfi Kulturális Ügynökség, az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszéke, valamint a Nemzeti Színház annak érdekében, hogy egy valódi 21. századi versenyre hívja meg a 16 és 30 közötti fiatalokat. S ha mindez nem lenne elég: a szervezők törekedtek olyan szónoki témák kiválasztására, amelyekről bárkinek, de főként korunk fiataljainak is lehet valamilyen gondolatuk.
A döntőbe jutást online forduló előzte meg, amelybe egyperces videókkal nevezhettek az érdeklődők. A vállalkozó szelleműek érvelhettek amellett vagy az ellen, hogy készpénzzel vagy kártyával éri-e meg fizetni, elbeszélnek-e egymás mellett a generációk, hasznos dolog-e a magolás, vagy hogy az öltözködési szabályok az egyéniség kerékkötői lehetnek-e. A beérkezett pályázati anyagok alapján döntötte el a verseny előzsűrije, hogy kik kerülhetnek be a jelenléti megmérettetésbe.
A levél csupa humor, játékosság, nyelvi bravúr, ebben is messze felülmúlta kortársait: „My dear Dzsenkó! Aj em itthagying Debreczent, zászlóaljunk Becskerekre megy holnapután én pedig Erdődre with Urláb januárusig. Tehát oda légy nekem firkáling még pedig mocs. Tiszteleting end csókoling a tied familia és kendet, vagyok barátod P. S.”
A kortárs magyar drámákban, illetve drámafordításokban gyakran találkozhatunk makaróninyelvvel és a tört magyarral mint stíluseszközzel. Egyértelműen a humor forrása, és természetesen a szereplő jellemzésére is szolgál.
Székely Csaba Vitéz Mihály című komikus történelmi tragédiájának lényegét ekképp foglalta össze a szerző: „Erdély története mindig is zűrös volt, de a tizenhetedik század elejére a történelem szereplőinek sikerül végzetesen összebonyolítaniuk itt az eseményeket. A Vitéz Mihály címszereplője a legismertebb román nemzeti hős, majd’ minden romániai városban áll szobra. A karizmatikus Mihály vajda egymás ellen fordítja a székelyeket és a magyarokat, és simán elfoglalja Erdély trónját – erről a periódusról szól a dráma.” Ennek egyik jelenetében Petrosz, az örmény kém Mátyás főhercegnek hoz jelentést, azonban ezt nem teheti meg egyszerűen. Az alattvalók csak írásban nyújthatnak be kérelmet, miután az írnokok eldöntötték, hogy milyen fontossági kategóriába tartozik az ügy: 1-es, 2-es vagy 3-as fokozatú-e. Az elkészített anyagok feldolgozása szigorú szabályzati rendhez igazodva történik: kezelik, láttamozzák, irattárba helyezik stb. Az egyik nyelvről a másikra fordítás körülményes, nyakatekert és értelmetlen, zagyva mondatokat „eredményez”, a szöveg nyilvánvaló fordításparódia, de nevezhetjük kamutolmácsolásnak is. „PETROSZ: Grigorovics Petrosz, őfelsége titkos kéme… FEHLER: (gyorsan ír, közben hangosan mondja) Petrus Grigorensis, explorator secretarius maiestas sua Rudolphus etcetera. PETROSZ: … titkos kéme… jelenti! FEHLER: Treulischen und alázatosan jelentíren. PETROSZ: Oláhországnak új fejedelme van. FEHLER: Wallachien uralkodói székében eine személycsere begangen, ennekokáért eine ganz neue vajda a trónra sitzen. PETROSZ: Az oláh kereskedőből lett krajovai bán, neve Mihály. FEHLER: (írja és mondja) Vorherige krajovische autobahn, név szerint Michael, der Wallach. PETROSZ: A trónt a török szultántól vásárolta meg másfél millió forintért. FEHLER: Unsere informationen sehr biztos, hogy der Wallach 1,5 millionen arany forint türkische császár als Korruption fizetíren.”
A „végtelen” felfoghatatlan, inkább metaforának tűnik, mint egzakt természettudományos fogalomnak.
A matematikai terminusra épülő költői metafora igencsak hálás holmi. Egyrészt, mert világosnak, relevánsnak érezzük tiszta fogalmi jelentése miatt. Másrészt a kontraszt, ami a lelki folyamatok kimondhatatlansága és a matematika egyértelműsége között van, mégis eredetivé, nagyobb poétikai erejűvé teszi a költői képet: „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk.” (Borbély Szilárd)
A matematikai terminusokból származtatott metaforának persze nem kell olyan egyértelműnek lennie, mint az egyszeregynek – (lásd még: kockás füzet, hasábburgonya, baráti kör), az ember nyelvészként mégis szívesen ered e kifejezések nyomába. Vegyük például az Illyés Gyula – József Attila – Vágó Márta viszonyrendszert (Vágó Márta természetesen behelyettesíthető Kozmutza Flórával is, tetszés szerint). Íme a klasszikus szerelmi háromszög:
Természetesen a segítség kissé becsapós volt, hiszen a körte valóban megérhet, ez az elsődleges értelmezés, de itt, mint látható, a takarékos értelem került előtérbe, azaz olyan égő, ami megéri, hogy használják, mivel kevesebbet fogyaszt.
De vajon mit keres még az -s melléknévképző egy melléknévi igenéven? Valóban fölöslegesnek tűnő, de nem egyedi ez a „képzőhalmozás”. Mindenki hallott már megúszós kajáról, ami azoknak való egy közismert séf szerint, akik nem „elsumákolni” akarják a főzést, hanem csak meg akarják úszni a nagy rumlit, a várakozást, a bonyolultabb lépéseket, az extra hozzávalókat és a sok mosogatást. A bevállalós szavunk ugyancsak idesorolható, szinonimái: merész, rettenthetetlen, halálmegvető, vakmerő, bátor, kalandvágyó, hősies, vagány, elszánt, heroikus, oroszlánszívű, rátermett, félelmet nem ismerő. Azonban nem csak személyre vonatkozhat a jelző, és akkor már a szövegkörnyezettől függően módosul némiképp az értelme, például: „Természetesen az extravagáns ruhadarabokat, a feltűnő tetoválásokat és a bevállalós frizurákat viselni is tudni kell az énekesnek.” „8 tanács a bevállalós szandálviseléshez.” „Bevállalós raguleves – avagy a cékla asszimilációja.” Erősen bizalmas stílushatású a következő mondatokban: „Igazi bevállalós klippel támadnak a punk-rock arcok. Az eredeti, vágatlan, bevállalósabb verziót csak a neten nézhetitek meg.”
Volt olyan időszak, amikor sajátos nyelvi divattá vált az -s képzős filmtípus-megnevezés. 2004 őszétől körülbelül egy évig az egyik kereskedelmi televízióban újfajta filmajánló tűnt fel. Egy piros ruhás fiatalember műanyag gumicsirkét dobálva sorolta, hogy szerinte milyen filmeket lehet nézni. Hétről hétre újabb változatokkal, neologizmusokkal jelentkezett. Újszerű és egyben tréfás szóalkotások, szószerkezetek az alábbiak: másbolygós, repülős-partraszállós, tűzhányós, szuperhősös, karakán barbáros, zimbes-zombis, fifikás hadműveletes, puszta kezes vagányos, szörcsögős maszkos. Ez a reklám és szóalkotási mód annyira közismertté vált, hogy a hétköznapi életben is felbukkant, elsősorban internetes nyelvi játékként: Hogy milyen bulikat szeretek? Egyet fizetős, kettőt kapós. Vörösborral leöntős. Hogy milyen pasikat szeretek? Kézen fogva sétálás közben minden nő után sunyin megfordulós terepjáró-tulajdonosos. Mindig otthon ülős, könyvolvasós. Haveroknak mindig ráérős.
Már csak az hiányzik, hogy megjelenjenek a hivatásos, profi címadók – akár a jól fizető borcímke-szövegíró bölcsészek, akik természetesen nem azonosak a borásszal: miért kellene hát a szövegmű írójának és címadójának azonosnak lennie? A találó cím legalább annyira eladhatóvá teszi a művet, mint a szerző neve, vagy egy hozzánk hasonló ízlésű barát ajánlása.
A cím azért van, hogy segítsen szelektálni. A sablonos cím is lehet jó valamilyen nézőpontból, például Az elsőbálozó utolsó tánca még azt az időt is megspórolja nekem, hogy egyáltalán belelapozzak a könyvbe. Mi több, Bayard szerint nem is kellene könyveket olvasnunk, csak címeket. A Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? szerzője Musil egyik mellékszereplőjére hivatkozik, egy könyvtárosra, aki csak a katalóguscédulákat olvassa, ugyanis egy könyv elolvasásával kizár millió másikat. Szerinte elég, ha a könyvek helyét, jelentőségét, a kultúrában betöltött szerepét jól ítéljük meg, mert az összes könyvet úgysem tudjuk elolvasni.
Való igaz, találunk olyan terjedelmes címeket, amelyek végigolvasásával szinte már magunkévá is tettük a művet: a XVI. századi Ionas prophetanak historiaia Ninive varosarol es Ionas prophetanak az tengerben be veteseröl, az czet halnak el nyeleseröl es ki okadasarol es Istentül meg feddeseröl valójában a történet rövid összefoglalása. A korábbi századokban egyáltalán nem ritkaság a teljes oldalt betöltő cím: Beteg lelkeknek való füves kertecske, melyben sokféle jó szagú és egészséges füvek találtatnak, mely füvek által az lelkek mindennémő betegségekben, fogyatkozásokban megelevenedhetnek és megújulhatnak. Ehhez foglaltatott egy szép tudomány: tudniillik miképpen kelljen embernek magát biztatni az nyomorúságnak, üldözésnek és kénnak idejében. Melyet Gyarmati Balassi Bálint fordított németből magyarra az ő szerelmes szüleinek háborúságokban való vigasztalására. A későbbi könyvtárosok így kénytelenek voltak a 7,5 x 12,5 cm-es katalóguscédulán az orvul lerövidített Beteg lelkeknek való füves kertecske címet szerepeltetni (ami még így is üdítően jó cím).
Miért hiányoznak az irodalomból a férfimúzsák? Az gyarló magyarázat, hogy azért, mert a kilenc múzsa mindegyike nőnemű volt, hiszen a múzsa szó jelentéstartománya a klasszikus görög kor óta jelentősen kibővült. A „férfiuról szólj nékem, Múzsa” megszólítottja az első jelentés, én viszont itt a múzsa-szócikkek második pontjáról beszélek csak, a művészembert alkotásra ihlető hús-vér teremtésről, aki akkor is hús-vér, ha ezt a művész kézzelfoghatóan soha nem tapasztalhatja meg, magyarul: ha számára elérhetetlen. A Lilla-Remény lehet ugyan „istenségnek látszó”, de Vajda Juliannának akkor is volt születési ideje, és nyilván voltak személyes okmányai – amivel tudvalevőleg Thália vagy Euterpé nem rendelkezett. Az az egy bizonyos: ha leírom a szót, „múzsa”, alapvetően női sziluettek rajzolódnak ki előttünk.
Mondhatná valaki, hogy ott van Rimbaud, de hozzá sem egy nő írt ihletett verseket, hanem egy másik férfi. A kérdést tehát úgy is feltehetnénk: miért csak a férfiaknak van múzsája?
Mondjuk azért, mert az írók-költők és főképp a zsenik – tekintetbe véve az elmúlt kézezer évet – többnyire hímneműek. Ha szeretjük az irodalmi közhelyeket, nyugodtan előkaphatjuk az „oldalborda-kártyát”, amiből azt a következtetést szokás levonni, hogy a bibliai teremtésmítosz eleve másodrendű szerepre predesztinálta a nőket, ami évezredekig akadálya volt művészi kibontakozásuknak. Eszerint tehát a patriarchális társadalom termelte volna ki a férfi alkotót és a női múzsát.
A nyelvésznek sikerült olyan formát kialakítania, amely szórakoztatva tanított, egyesítette a nyelvi, irodalmi, művelődési tanulságokat. Sajátos ismeretterjesztő műfajt teremtett, az anyanyelvi ötperceseket, mint Örkény az egyperces novelláit. Műsorában a magyar nyelv egy-egy kérdésével foglalkozott; ízesen szép beszédét, kedves hanglejtését, baráti tanácsot adó stílusát a közönség széles rétegei hallgatták és nagyon megszerették. A sorozatot negyven éven keresztül kitartóan folytatta szinte halála pillanatáig. Tehát Lőrincze Lajos valósággal „intézményesült”. Lássuk, hogyan vall minderről ő maga: „Azt mondhatnám, hogy tulajdonképpen életem leglényegesebb része a nyelvműveléssel való foglalkozás volt, hisz munkáim is ezt mutatják, A nyelv és élet című könyv, azután az Édes anyanyelvünk, Nyelvőrségen, amelyek a nyelvművelés elméleti, elvi és gyakorlati kérdéseivel foglalkoznak.”
Érdemes belepillantani ezekbe a kötetekbe, megvizsgálni, hogy mennyire aktuálisak napjainkban a több mint hatvan évvel ezelőtt született gondolatai, mely területeken érvényesek, hasznosak, megszívlelendőek még ma is a tanácsai. Olvasás közben szinte halljuk a hangját, gördülékeny mondatait, kifogástalanul megszerkesztett gondolatait, amelyek teljesen egyértelműek a nem szakmabeliek számára is. Csodálkozással szembesülhetünk azzal, hogy bizony sok minden elhangzott már korábban, amelyekről azt gondolnánk, hogy a nyelvművelés legfrissebb megállapításai. Íme: „De elavult az a szemlélet is, amely a nyelvi jelenségeket csak a jó és a rossz kategóriáiba tudja beosztani, a nyelvhasználat gazdag sokszínűségében csak a fehéret és a feketét látva. […] A nyelvi jelenségeket nem önmagukban, hanem felhasználásukban, funkciójukban szemléljük: a régi helyes-helytelen osztályozás helyett szükség szerint azt kérdezzük, mikor, milyen körülmények között, minek a kifejezésére, milyen stílusárnyalatban jó vagy nem jó egyik vagy másik szavunk, kifejezésünk.”
Magam is tapasztaltam, hogy az ilyen kérdésfeltevők igen-nem választ várnak, az átmenetet, a kettősséget nem szívesen fogadják el. Úgy vélik, a nyelv olyan, mint Victor Hugo regényének, A párizsi Notre-Dame-nak a hősei, akik egy-egy fekete-fehér tulajdonság megtestesítői: az emberi jóságé, tisztaságé és a sötét ördögi gonoszságé. Így például Phoebus kapitány töretlen hűséggel ragaszkodik szerelméhez, vele szemben Claude Frollo a székesegyház esperese, ördögi szenvedélyek megszállottja. Tehát aki előadás után megkeres engem kérdésével, az tulajdonképpen csak idézőjelben kérdező, ugyanis már kész válaszuk van, csupán megerősítést várnak, és ha nem azt kapják, akkor akár meg is sértődnek. Hogy ez mennyire nem új, Lőrincze Lajos is bizonyítja.
Úgy vélem, az ötvenes korosztálytól fölfelé mindenki megélte ezt a mozgalmi időszakot. Volt kisdobos, úttörő és KISZ-es. Van, akinek a múlt nosztalgikusan megszépült, bevallom, nekem is. A zánkai úttörőtábor, az őrsi gyűlések és a kirándulások többek között. Azonban ezúttal a kötet nyelvhasználatáról kívánok szót ejteni.
A mű bevezetőjéből megtudhatjuk, hogy „Hétszázezer életvidám, tudásra szomjazó fiú és lány viseli az úttörők fehér blúzát és kék nyakkendőjét.” „Az Úttörő Központnak (sic!) gyakran gondot okozott a pajtások csillapíthatatlan kultúréhségének kielégítése.” Nos, most már értjük: ezen éhség csillapítására volt szükség erre a kötetre, a szovjet pionírok életét ábrázoló költészet legszebb darabjainak közzétételére. Ugyanakkor olyan mű kerül a pajtások kezébe, az előszó írója szerint, amely mozgalmi és kulturális fejlődésüket egyaránt elő fogja segíteni. De ezt még lehet fokozni, a jelzők túlzott halmozásától sem riadt vissza a bevezető írója: „A gyermekköltészet fogalma nem túlságosan kellemesen hangzik, ha a burzsoá szellemiség gügyögő, hamisan csikorgó, lélekmérgező, álgyermekded fércműveire gondolunk.” A legérdekesebb minősítés az álgyermekded. Nem tudom, milyen lehet az, de a lényeg: ezekkel a költeményekkel erősíthető a gyermekek szelleme.
Már a cikluscímek is „sokatmondóak”: Rajta, pajtás!, Tanulj többet!, Játsszál jobban! A kötet darabjaira a szocializmus mozgalmi retorikájának és túlzott lelkesültségének patetizmusa jellemző. (A művek fordítóinak és az előszó írójának a nevét fedje jótékony homály, ki tudja, miért kényszerültek erre a „barkácsmunkára”.) Akik nem ismerik ezt a világot, azoknak már talán ennyi is elég lenne, azonban feltétlen következzenek a „gyöngyszemek”, vagyis az idézetek a versekből.
Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy Lőrincze Lajosnak a nyelvművelő rádiós ötpercesei legalább annyira ismertek, mint Örkény egyperces novellái. Gyermekkoromban sokszor a nagyszüleimnél nyaraltam, és jól emlékszem, hogy a rádióban a déli harangszó után mindig felhangzott: „Édes anyanyelvünk. Lőrincze Lajos műsora”. Több anekdota is fennmaradt vele kapcsolatosan, egy nyíregyházit hadd idézzek fel! Egy alkalommal a magyar nyelv hetén Lőrincze Lajos a Húsipari Vállalatnál tartott előadást. Néhány diák azonban elkésett, és lihegve kérdezte a portástól: – Itt van már Lőrincze Lajos? Mire a kapuőr így kérdezett vissza: – A csontozóban vagy a füstölőben dolgozik? Bár csak egyszer találkoztam a közismert és közkedvelt nyelvművelővel, mégis naponta magam előtt látom. Egyrészt oly módon, hogy mint tudományos ismeretterjesztő, nyelvész továbbviszem az örökségét, másrészt pedig úgy, hogy nap mint nap az íróasztalom fölé pillantva a róla készült réz dombormű eszembe juttatja személyiségét, ugyanis a 2003-ban elnyert Lőrincze-díjam őt ábrázolja.
A nyolcvanas évek végén Sándor György humorista a nyíregyházi tanárképző főiskolán járt, és azt kérdezte a hallgatóktól: Maguk is itt bachátkoztak a nyelvészettel? Ezzel humorosan utalt Bachát László szigorára. Tudnivaló volt az, hogy a „sokat adok, de sokat is követelek” elvet követte, és az is, hogy világos, érthető magyarázata mindezt megalapozta. A Bachát-szigorlat Nyíregyházán fogalom volt.
Grétsy László az ismertségét, népszerűségét tekintve a nyelvművelés Puskás Öcsije. Ezt elsősorban a Magyarán szólva rádiós sorozatának, főként pedig a televízióban a Vágó Istvánnal vezetett, Álljunk meg egy szóra! című műsorának köszönheti. Azonban korántsem emiatt a példaképem, hiszen a népszerűség számára is csupán azt jelenti, hogy lehet népszerűsíteni az anyanyelvi ismeretet, megszerettetni a magyar nyelvtant. Azért tisztelem és becsülöm, mert a szakmai alázat, a biztos és mély tudás a szerénységgel párosul egyéniségében. Kutatói pályáját itt nyilván nem mutatom be, azonban arra, hogy az anyanyelvi játékok a szívügye, egy példát hozok. Az egyik interjúban a következő kérdést tették fel neki: „Mi a kedvenc szava?” Íme, a válasz: „Ha egy fémiparral, szereléssel is foglalkozó cégnek saját ovija is van, az nem más, mint: vasszervízóvoda. Ebben a szóban négy nyelven is benne van a ’víz’ szó: magyarul a közepén, az elejét fonetikusan kiejtve németül (vasszer), a végén lengyelül (voda), a középtáji hosszú »ó« pedig franciául jelent ’víz’-et, ha helyesen ejtjük ki, mert ők úgy írják le, hogy »eau«. Hát nem nagyszerű?”