via kultura.hu => eredeti post link
Mielőtt beleástam volna magam abba, hogy mit is kell tudni a Kőbányai Zenei Stúdióról, illetve édesapádról, Póka Egonról, megkérdeztem a páromat, illetve az ő édesapját, akik szintén zenei körökben mozognak, hogy ők mit tudnak róla. Meglepődve fogadtam, hogy a kiváló basszusgitározás és a Hobo Blues Band mellett a szeretetreméltóságát, segítőkészségét, az emberek iránti jóságát is kiemelték, pedig nem is ismerték személyesen, mégis, ez már úgy tűnik, elterjedt a köztudatban. Neked milyen érzés volt kiskorodban, majd felnőttként, hogy édesapádat ennyien szeretik, sokan pedig pótapaként is tekintettek rá?
Gyerekként az egyik legmeghatározóbb emlékem, hogy felismerték az utcán, és odaszóltak, hogy „Szevasz, Egonkám!”, és ő mindenkinek örömmel válaszolt. Kiskoromból maradt meg az az emlékkép is, amikor rákérdeztem, hogy „Apa, őt ismerted?”. Többnyire persze nem ismerte ezeket az embereket, éppen ezért egy idő után már nem kérdeztem rá. Ennél jobban már csak azt szerette, amikor elment egy fesztiválra, és gyakorlatilag egyfajta öregdiák-találkozóvá vált a backstage; sorra jöttek oda a Kőbányai Zenei Stúdióból a növendékek, és ezt mindig, minden egyes alkalommal csillogó szemekkel mesélte nekem – végtelenül büszke volt mindenkire.
Nagyon sok embert tanított úgy az iskolában, mint az életben. Neked mi volt a legfontosabb, amit megtanultál tőle?