via kultura.hu => eredeti post link
A nyelvésznek sikerült olyan formát kialakítania, amely szórakoztatva tanított, egyesítette a nyelvi, irodalmi, művelődési tanulságokat. Sajátos ismeretterjesztő műfajt teremtett, az anyanyelvi ötperceseket, mint Örkény az egyperces novelláit. Műsorában a magyar nyelv egy-egy kérdésével foglalkozott; ízesen szép beszédét, kedves hanglejtését, baráti tanácsot adó stílusát a közönség széles rétegei hallgatták és nagyon megszerették. A sorozatot negyven éven keresztül kitartóan folytatta szinte halála pillanatáig. Tehát Lőrincze Lajos valósággal „intézményesült”. Lássuk, hogyan vall minderről ő maga: „Azt mondhatnám, hogy tulajdonképpen életem leglényegesebb része a nyelvműveléssel való foglalkozás volt, hisz munkáim is ezt mutatják, A nyelv és élet című könyv, azután az Édes anyanyelvünk, Nyelvőrségen, amelyek a nyelvművelés elméleti, elvi és gyakorlati kérdéseivel foglalkoznak.”
Érdemes belepillantani ezekbe a kötetekbe, megvizsgálni, hogy mennyire aktuálisak napjainkban a több mint hatvan évvel ezelőtt született gondolatai, mely területeken érvényesek, hasznosak, megszívlelendőek még ma is a tanácsai. Olvasás közben szinte halljuk a hangját, gördülékeny mondatait, kifogástalanul megszerkesztett gondolatait, amelyek teljesen egyértelműek a nem szakmabeliek számára is. Csodálkozással szembesülhetünk azzal, hogy bizony sok minden elhangzott már korábban, amelyekről azt gondolnánk, hogy a nyelvművelés legfrissebb megállapításai. Íme: „De elavult az a szemlélet is, amely a nyelvi jelenségeket csak a jó és a rossz kategóriáiba tudja beosztani, a nyelvhasználat gazdag sokszínűségében csak a fehéret és a feketét látva. […] A nyelvi jelenségeket nem önmagukban, hanem felhasználásukban, funkciójukban szemléljük: a régi helyes-helytelen osztályozás helyett szükség szerint azt kérdezzük, mikor, milyen körülmények között, minek a kifejezésére, milyen stílusárnyalatban jó vagy nem jó egyik vagy másik szavunk, kifejezésünk.”
Magam is tapasztaltam, hogy az ilyen kérdésfeltevők igen-nem választ várnak, az átmenetet, a kettősséget nem szívesen fogadják el. Úgy vélik, a nyelv olyan, mint Victor Hugo regényének, A párizsi Notre-Dame-nak a hősei, akik egy-egy fekete-fehér tulajdonság megtestesítői: az emberi jóságé, tisztaságé és a sötét ördögi gonoszságé. Így például Phoebus kapitány töretlen hűséggel ragaszkodik szerelméhez, vele szemben Claude Frollo a székesegyház esperese, ördögi szenvedélyek megszállottja. Tehát aki előadás után megkeres engem kérdésével, az tulajdonképpen csak idézőjelben kérdező, ugyanis már kész válaszuk van, csupán megerősítést várnak, és ha nem azt kapják, akkor akár meg is sértődnek. Hogy ez mennyire nem új, Lőrincze Lajos is bizonyítja.