via kultura.hu => eredeti post link
Úgy vélem, az ötvenes korosztálytól fölfelé mindenki megélte ezt a mozgalmi időszakot. Volt kisdobos, úttörő és KISZ-es. Van, akinek a múlt nosztalgikusan megszépült, bevallom, nekem is. A zánkai úttörőtábor, az őrsi gyűlések és a kirándulások többek között. Azonban ezúttal a kötet nyelvhasználatáról kívánok szót ejteni.
A mű bevezetőjéből megtudhatjuk, hogy „Hétszázezer életvidám, tudásra szomjazó fiú és lány viseli az úttörők fehér blúzát és kék nyakkendőjét.” „Az Úttörő Központnak (sic!) gyakran gondot okozott a pajtások csillapíthatatlan kultúréhségének kielégítése.” Nos, most már értjük: ezen éhség csillapítására volt szükség erre a kötetre, a szovjet pionírok életét ábrázoló költészet legszebb darabjainak közzétételére. Ugyanakkor olyan mű kerül a pajtások kezébe, az előszó írója szerint, amely mozgalmi és kulturális fejlődésüket egyaránt elő fogja segíteni. De ezt még lehet fokozni, a jelzők túlzott halmozásától sem riadt vissza a bevezető írója: „A gyermekköltészet fogalma nem túlságosan kellemesen hangzik, ha a burzsoá szellemiség gügyögő, hamisan csikorgó, lélekmérgező, álgyermekded fércműveire gondolunk.” A legérdekesebb minősítés az álgyermekded. Nem tudom, milyen lehet az, de a lényeg: ezekkel a költeményekkel erősíthető a gyermekek szelleme.
Már a cikluscímek is „sokatmondóak”: Rajta, pajtás!, Tanulj többet!, Játsszál jobban! A kötet darabjaira a szocializmus mozgalmi retorikájának és túlzott lelkesültségének patetizmusa jellemző. (A művek fordítóinak és az előszó írójának a nevét fedje jótékony homály, ki tudja, miért kényszerültek erre a „barkácsmunkára”.) Akik nem ismerik ezt a világot, azoknak már talán ennyi is elég lenne, azonban feltétlen következzenek a „gyöngyszemek”, vagyis az idézetek a versekből.