via kultura.hu => eredeti post link
Oravecz Imre a magyar kortárs irodalom egyik legegyedibb alakja. Ha művészetét nem, pusztán életútját nézzük, már az is kalandregénybe illene. A hevesi faluból elszármazott költő-író előbb Budapesten próbált szerencsét, dolgozott moziban, volt nevelőtanár és titkár is, majd megjárta Párizst és Londont, hogy végül az Egyesült Államokban kössön ki. A tengerentúlon aztán egyetemi tanárként dolgozott, később egy ideig Berlinben is élt, majd végül a rendszerváltozás után visszatért Magyarországra, 2001-ben pedig egyenesen a kezdőponthoz, azaz szülőfalujába, Szajlára költözött.
Ennek tudatában nem nehéz megrajzolni a világutazó, sokat látott hős költő képét Oravecz esetében, és ez a dús élményanyag – nem meglepő módon – életművében is markánsan jelen van. Kötetei közt megtalálható az indián kultúrához kapcsolódó versgyűjtemény (A hopik könyve), Amerikába címzett levelek formájában megírt prózakötet (Kedves John. Levelek Kaliforniába), de az amerikai emigrációt feldolgozó faluregény is (Ondrok gödre). Azonban a főművek kulcsát kevéssé az utazásélmény adja, sokkal inkább a távollét okán mindegyre felbukkanó és erősödő vonzás egy olyan fizikai és szellemi tér felé, amelytől a szerző élete során elsodródott, és amelynek képzete minden viszontagság, idő- és térbeli távolság ellenére is ott motoszkál benne.
Hogy miért kerülöm a honvágy kifejezést, arra a Halászóember című kötetének ajánlója adhat választ, amelyben Oravecz szülőfalujáról a következőket írja: „Szajla esztendők múltán egyetlen valóságos és pontosan feltérképezett pontja életemnek, ahol álmomban is kiismerem magam. A hely, amelyet halálunk órájáig újra meg újra felkeres a képzelet, ahol együtt van minden, amire az életben csak szükségünk lehet. Számomra ez a hely a képzelet kiapadhatatlannak tetsző forrása. Új képzeteimnek is az ottaniakkal kell először megbirkózniuk.”