via konyvutca.hu => eredeti post link
Már csak amikor elkezdtem olvasni a könyvet, akkor vettem észre, hogy ez egy novelláskötet. Mivel a szerzőtől nem olvastam még hasonlót, ugyanakkor a kedvenc íróim közé sorolom, nagyon kíváncsi lettem, hogy mennyire tudja átadni azokat a tőle megszokott érzelmeket, érzéseket, amiket a regényeiben szeretek, amiért alap, hogy minden magyarul megjelent könyvét elolvastam.
El is árulom itt az elején, hogy fantasztikus élmény volt ez a könyv, és – bár a Jojo Moyesról azt is el tudom képzelni, hogy remek regényt írt volna mindegyik novellából, – maximálisan sikerült az érzelmek hullámvasútjára felültetnie, hol jólesően simogatott, hol úgy fájt, mint a szereplőknek, hol pedig a boldogság öntött el.
A könyv címadó novelláját már-már kisregénynek is mondhatnánk, mert több, mint 100 oldal és a könyv harmadát teszi ki. A Párizs szólóban az utolsó történet a könyvben, de én ezzel kezdem.