via kultura.hu => eredeti post link
Boldog ember, akinek a lakásához erkély, netán terasz is tartozik, kiskertről már nem is beszélve. Ha kedveli a dísznövényeket, nevelhet fikuszt, és a tavaszi felmelegedés idején kirakhatja a cserepet a szabad ég alá, hogy érje a nap, a friss levegő, és az égi áldásból is kaphasson.
A fikusz számára a boldogtalanság napja, amikor megérkeznek az őszi, hideg légtömegek. Ez a nap, hogy Méhes Károly frissen megjelent kötetének címét idézzük: A fikusz téliesítésének napja. Nagyot tévednénk azonban, ha úgy gondolnánk, hogy a költő ezt a növényi (emberi) szomorúságot teszi meg legfőbb témájául, ennél ugyanis jóval többről van szó. Merthogy vannak a boldogság-boldogtalanság dichotómiáján innen vagy talán túl olyasmik, amikre Méhes nagyon is odafigyel, ezek pedig a test és a lélek egyszerű örömei, önfeledt pillanatai, valamint nyűgei-nyavalyái, amelyek talán a vég közelségének sejtelmeit hordozzák magukban.
A kötet első verse az Életjel: „(…) egy pillanatra / úgy tűnik semmi / sem fáj épp / így aztán a csöndben / végig lehet venni / mi nem fáj ami / fájni szokott. / A nyak a csuklyás izom / a jobb csípő / a bal is alkalmasint / a lábfej középcsontjai / mindkét oldalon / a térd apró szúrásokkal / a jobb váll roppanásai / és a kacska könyök / olyanokat roppan / a bal kar na az nagyon / a pattanó gyűrűsujj / a kézfejen a búb / tetszett a sebésznek / de még hagyta nőjön (…)”.