Egyéniséggyilkos vízió – 1984 (1984)
George Orwell az 1940-es években írt iregénye a világirodalom talán leghíresebb disztópiája, melyre a negatív jövőkép definíciójaként hivatkozhatnának a szótárak. Számos szállóige-értékű kifejezést adott a kultúrának: mindenki hallhatta már az újbeszél és a duplagondol (1szavakat, de a „Szeretem Nagy Testvért” is ismerősen (és borzongatóan) cseng. A könyv filmváltozata stílusosan 1984-ben debütált. Michael Radford rendezése alapvetően követi az irodalmi forrásszöveget, amely egy olyan lehetséges – most már múltbéli – jövőt tár elénk, amelyben a Föld lakossága átvészelt egy nukleáris háborút, majd három részre szakadt. Az egyik ilyen terület Óceánia diktatúrája. Itt él a főszereplő, Winston Smith hivatalnok, aki a negatív utópiák kedvelt típusát testesíti meg: a környezetétől lassan elidegenedő, annak visszásságaira ráébredő magányos figurát. A regény és a film is érzékletesen mutatja be a gondolkodás szabadságának (elsősorban a nyelvi redukció által megvalósított) korlátozását, illetve azt, ahogy egy elnyomó rendszer a lakói magánéletét is irányítja. Az állandó megfigyelés lehetősége régen tényleg csak baljós sejtés volt, a technológia mai fejlettsége révén azonban valósággá vált.
A majdnem kétórás mozi főbb szerepeiben John Hurt, Richard Burton (ez volt az utolsó filmje) és Suzanna Hamilton látható. Nem lehet véletlen, hogy a nyolcvanas években egymást érték a diktatúrákat hasonlóan ábrázoló alkotások, mint A fal című Pink Floyd-film, a Szárnyas fejvadász vagy a Brazil – ez is az orwelli történet hatalmas hatását mutatja. A könyv és a belőle készült film olyan államalakulatot rajzol meg, amely minden egyéni megnyilvánulást elítél és szigorúan megbüntet, ez pedig igencsak aktuális felvetés a 21. századra jellemző szabványosító tendenciák közepette.