Sötét képi világ, köd, monoton felvételek. Az Eltörölni Frankot egy előadóművész élményét követi végig, akit a hatalom különböző eszközökkel próbál meg leszerelni. Annak ellenére, hogy Franknek, a punkzenésznek több ponton is felajánlják a kiutat, mindennek ellenáll, minden lehetőséget elutasít. Végül elektrosokk-kezelést kap. A katarzis az egyik ilyen jelenetben tör fel, amely meg is pecsételi a „sorsát”. Egy pszichiáter útlevelet ajánl neki, de azt is megkérdezi tőle, miért nem eszik. Frank az útlevelet úgy fogyasztja el, mint Andy Warhol a hamburgert.
Az Eltörölni Frankot témájaként a politikai pszichiátria, a punkzene és a diktatúra egyéni megélése, voltaképp a magány jelölhető meg. A témák az állandó megfigyelés zajaiban, a repülők, a sziréna, a metró, a teherautó és a motyogás hangjaiban, a gitár és a mikrofon torzításában, a pszichiátria és a paranoia érzékeltetésében érnek össze. A film voltaképp egyetlen elemre is redukálható, mégpedig a hangra, amely szimbolizálja a beszédet, a beszéd funkciójának és jelentésének felszámolását a pszichiátrián éppúgy, mint az elhallgatást, elhallgattatást, az ellenállást és a punk stílust.
A narratívában a helyszínek átmenet nélkül váltják egymást, a film azonban mégsem álomszerű. Képszakadásokkal maradnak ki darabjai. Frank a pszichiátriát a hangokon keresztül fedezi fel, ahogy az ott lakókat is az általuk kiadott hangok alapján ismeri meg. Megfigyelő, akinek a szeme és füle elé tárul a pszichiátria és a politikai hatalom valósága. Olykor úgy tűnik, mintha csak egy árnyék volna, és ott sem lenne. A képzelet és a valóság ebben a világban úgyis felborul. A képzelet játékától nem is kell elvárni, hogy lefesse a valóságot. Éppen ezért a jeleneteket akár fel is lehetne cserélni egymással, hiszen a cselekmény a film végére egyre inkább lényegtelenné válik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs cselekmény, ugyanis a hangok folyamatosan cselekednek és cselekvésre akarnak késztetni. Cselekvésre késztetik a főszereplőt.