Best WordPress Hosting
 

Már a múlt sem a régi – Nosztalgia az NFI-korszak magyar játékfilmjeiben

Feldúsított tárgykultúra, vérünket szívó komcsik, szatíra a szocializmus és a rendszerváltás (sakk)figuráiból, szerelem egykor és ma, a külső és belső téboly formái és ellenségkép(zés)ek. Egyebek mellett ilyen alakokban és funkcióval jelenik meg a megboldogult 70-es, 80-as és 90-es évek a közelmúlt magyar filmjeiben. Írásom apropója a nemrégiben bemutatott Kék Pelikan című animációs dokumentumfilm (!), amely […]

The post Már a múlt sem a régi – Nosztalgia az NFI-korszak magyar játékfilmjeiben appeared first on Filmtekercs.hu.

„Szavak nélkül” – Nagy Mari színész Mituk néniről, Szűz Máriáról és más szerepekről

Nagyon szeretem a humorodat. Meg sem kell szólalnod, már a jelenléteddel is képes vagy megmosolyogtatni az embert.

Nahát! Nem gondoltam, hogy viccesnek találsz, de nagyon örülök neki. Nem kifejezetten derűnek, inkább alapvető nyugalomnak érzem, ami bennem van. A hosszú-hosszú évek alatt vicces szerepeket játszottam a legkevesebbet. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor számítottak a rendezők a humorérzékemre. Életemben először még gyakorlatos színészként, 23 évesen, Lázár Kati és Jordán Tamás rendezésében szerepeltem vígjátékban Kaposváron. A hipochonder Alba asszonyt játszottam a Karnevál végi éjszakákban, aki mindig azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy boldogtalan, beteg, nyafog, ezért az egész társaságnak elege van belőle. Komolyan, drámaként próbáltuk a darabot, el is kerülte a figyelmemet, hogy egyébként Goldoni-vígjáték az, amit előadunk. Rengeteget mulattak rajtam a premieren, én pedig zokogtam, hogy kinevettek.

Koltai Robi is ott ült a nézőtéren. Előadás után elmondtam neki a bánatomat, ő pedig a nevetéstől fakadt majdnem sírva. Azt hittem, valamit rosszul csinálok; fura, naiv érzés volt részemről, hogy nem értettem, mi történik. Robi azt mondta, aznap este sikerült remekül eljátszanom a karakteremet, de majd meglátom: mostantól, hogy már tudom, mennyire vicces vagyok, nehéz lesz estéről estére megnevettetnem a közönséget. Így is lett. Amikor elkezdtem figyelni, hogy bejön-e egy poén, akkor soha nem sikerült. Nehéz dolog a humor, mindig féltem tőle; nem hittem el, hogy van erre képességem.

Odaát – Szabó Mátyás: Látom, amit látsz

Magunkba vagyunk zárva. A magunk börtönébe. Ez talán az emberi létezés legnagyobb tehertétele. Akár nagyszerű, akár nyomorúságos az életünk, mindig csak a miénk marad, csak mi viselhetjük el, és maradéktalanul még a legszebb pillanatait sem oszthatjuk meg senkivel. Ez különösen fájdalmas egy olyan korban, amely az életre szóló kapcsolatokban már nem igazán hisz, és legfeljebb szerencsés kivételként fogadja el, hogy két ember eggyé válhat, jóban-rosszban kitarthat egymás mellett oly módon, hogy ez mindkettőjük számára kiteljesítő legyen. Nem, nem, ennek szakemberek hadai állnak az útjában, az egyénnek azt az elidegeníthetetlen jogát hangoztatva, hogy magáról döntsön, a maga javát keresse, a maga szemével lásson, és semmiféle jelszóra hivatkozva ne rendelje alá magát másoknak. Az ugyanis megalkuvásnak, megnyomorodásnak, önfeladásnak számítana, amely nem méltó a felnőtt, autonóm emberhez. Amikor kétségbeesetten arra próbálunk hivatkozni, hogy évszázadok hagyománya szól a hűség, egymást jól kiegészítő, támogató emberek életszövetsége mellett, az a válasz, hogy ez csupán hamis mítosz, és kegyetlen elnyomást, de legalábbis rettentően aszimmetrikus viszonyokat fedtek-fednek el vele.

Nem amellett érvelek, hogy „régen minden jobb volt”, de nem lehet nem elszomorodni harminc-ötven év után felrúgott házasságok tragédiáin, az efféle esetek elszaporodásán. Válóperek tragikomikus múltidézésén, egymással összeegyeztethetetlen történetein, a kudarc okainak feltárhatatlanságán. Sokszor nem is érteni, mi végre a nagy „igazságkeresés”, kit nyugtatna meg a valódi, objektív okok megállapítása (ha ilyenek létezése elvi alapon egyáltalán bizonyítható). Valami, ami addig közös történet, közös sors volt, utólag hirtelen különválik, és a két „új lény” idegenként, sőt ellenségesen tekint a másikra. De még ennél is rosszabb a helyzet: mindketten magától értetődőnek tekintik, hogy a másik múlt színtiszta hazugság, a történtek rosszindulatúan meghamisított változata, tehát még azt is tagadják, hogy a másiknak joga lenne a maga változatához, ahhoz, hogy akár görcsösen kapaszkodjon mindabba, ami számára a házasságot, kapcsolatot, közös történetet értelmessé tette. A nézőpontok végzetes különbsége mindkét felet boldogtalanná teszi, mivel így, a másiknak ebben a másodlagos értelemben is hűtlenné válása folytán képtelenek a múltat tisztázni, megnyugtatóan lezárni.

Hajlamosak vagyunk ezt a szomorú fordulatot a kereszténység visszaszorulásával magyarázni, és nem is tapogatódzunk rossz felé. De arra azért érdemes emlékeztetni, hogy még a közösségi szemléletű kereszténység is az Isten által vezetett „egyéni számlák” modelljével dolgozik, vagyis úgy gondolja, hogy magunkra hagyottságunk – ezen a világon feltétlenül – megváltoztathatatlan, felülről rendelt adottság. Üdvösség és kárhozat egyaránt az egyénre vonatkozó sors. Pedig ez, ha jobban belegondolunk, rettenetes.

Megérkezett a Látom, amit látsz előzetese

Szabó Mátyás rendező első (korábban Vándorló levelek munkacímen leforgatott) játékfilmjének főhőse Ábel (Vilmányi Benett) a különleges képességekkel rendelkező, húszas évei végén járó fiatalember, aki a vak Fellegi professzor (Lukáts Andor) által vezetett, gyermekmentést végző cégnél dolgozik. Ha becsukja a szemét és szubjektálni kezd, az elveszett gyerekek szemén keresztül képes látni, majd megtalálni őket. Munkája körül forog az élete, amit csupán a vénkisasszony Mituk nénivel (Nagy Mari) oszt meg. A professzor kényszerű távolléte alatt viszont hibát vét. Rácsatlakozik az egykori elveszett gyermekből felnőtt nővé vált Vera (Hartai Petra) látására, akinek a szemén keresztül kezdi másként szemlélni a világot. A két sebzett fiatal közt különös kapcsolat alakul ki, szerelmesek lesznek egymásba, aminek a következményeivel viszont nincsenek tisztában…

Vilmányoi Benett, Hartai Petra

A hamisítatlan kelet-európai közegbe ágyazott szerelmi történet alkotócsapata a látványteremtésben, a karakterek kitalálásában és a sorsuk alakulásában toposzoktól és korábbi műfaji mintáktól független, saját utat választott. Ennek részeként a csalódott, zárkózott Verát megformáló Hartai Petra semmiképp sem a tökéletes álomnőt alakítja. Hasonlóképp az életét a szubjektálás köré építő Ábelt játszó Vilmányi Benetthez, aki a magának való, kívülálló hős alakjában szintén nem a megszokott romantikus férfitípust testesítette meg a kamerák előtt.