Szittya Emil. Kinek hangzik ismerősen ez a név? És hogyha azt mondom, hogy nem más volt ő, mint Kassák Lajos mestere? Ez onnan tudható, hogy azon kevés itthoni nyom, ami megmaradt Szittyáról, az Kassák életrajzi művében, az Egy ember életében lelhető fel. A könyvben szereplő karakter, aki a fiatal Kassákkal csavarog Európában, és közben a politikai öntudatra ébredés és férfivá érés útjának különös fontosságú útmutatójává emelkedik, az akkor még szintén szemtelenül fiatal Szittya. Buharovék a Kassák Múzeumban bemutatott videóinstallációjukban ebből az epizódból merítve alkották újra a szocialista eszmékkel feltüzelt Kassák és a merész, anarchista gondolkodó filozofáló, játékosan perlekedő vitáját, amivel a hosszú közös vándorlás alatt ütötték el idejüket.
Hogy Buharovék filmeket készítő képzőművészek-e vagy installációkat készítő filmesek, már igen régóta nehéz eldönteni (de talán nem is kell). Professzionálisan vitorláznak a filmnyelvi eszközök között, mégis érezhető marad a kísérletezés, a játékosság és a dac a mainstream irányzatokkal szemben. Autonómok és megszállottak, így természetesen a filmzenét is maguk gyártják filmjeinkhez. Pont ezért megtehetik azt, hogy roncsolják a filmfelületet, és ezzel érzékeltessék az exhumálás aktusát, például az első teremben látható installációjukban, amelyet a 82 álom a második világháború idején című Szittya Emil kötetből készítettek. A film megidézi a némafilmek helyzetkomikumokra épülő dramaturgiáját, a belle époque és a világháborúk korának stílusjegyeit, de a rövid jelenetekből felépülő, cikázó tudatfolyam az álmok strukturálatlanságát (vagy “misztikus rendjét”), szürrealitását is érzékelteti. Az álmok pedig Szittyának, aki jóval túl tudott látni a kor által felkínált és meghatározó pszichoanalízis értelmezési keretén, nagyon fontosak voltak. Persze nem árt, ha ismerjük az eredeti művet, ám ha nem, akkor is átadhatjuk magunkat annak a különös meditatív állapotnak, amelybe ezek a különös szépségű képsorok terelnek bennünket.
Lényegében az történt, hogy Buharovék kiásták nekünk azt a pulzáló szellemi energiát, ami valaha Szittya lehetett, aki világcsavargó világpolgárként egy magyar zsidó cipész fiából emelkedett az európai avantgárd jelentős kritikusává, kiterjedt kapcsolatokkal a kor művészvilágában. Annak, hogy Szittya mennyire biztos esztétikai ítélőerővel rendelkezhetett, a legerősebb bizonyítéka az, hogy képes volt megtalálni azokat az akkor még korántsem híres művészeket, akik később valóban a legnagyobbakká emelkedtek. Talán szerepe lehetett ebben annak is, hogy ő maga is festett, és ezekből a művekből néhány bemutatásra is kerül a kiállításon. Ami azonban igazán fontos, az Szittya Emil írásos hagyatéka – elméleti munkák, amelyek túlnyomó többsége németül és franciául jelent meg, és sohasem fordították le őket magyarra. Emigránsként élt (és úgy is halt meg), gyakorolva a többi, szegénységben élő emigráns művész között a kölcsönös segítségnyújtást, aminek persze alapja és feltétele volt az aktív társasági élet, annak szervezése. Németországi évei során nagyon hamar észlelte a hitleri térhódítás veszélyességét, és aktívan vetette bele magát az antifasiszta munkába, amit a francia emigrációban is következetesen folytatott. A háború után – feltételezhetően kelet-európai kapcsolatai miatt is – a sztálinizmusból is gyorsan kiábrándult.