Miközben a Katinka bámulatos víz alatti nyitó képsorát néztem, kissé ijedten állapítottam meg, hogy mintha nem embert látnék érkezni. A fenséges erő, amelyet a mozdulatai kinyilatkoztattak, valamiféle tengeri lénynek mutatta a kamera szemszögéből hatalmasnak tűnő testet, az őt körüláramló, előle kitérő víztömeget pedig az otthonának. A birodalmának, amelynek megkérdőjelezhetetlen ura. Azért ijedtem meg, mert – újságíró-betegség – már ott erre az írásra gondoltam, ennek a szavait fogalmazgattam magamban, és megengedhetetlen képtelenségnek éreztem, hogy milliók kedvencéről mint valami az emberitől idegenről: mint a természet erőihez-lényeihez hasonlóról vagy mint úszásra optimalizált mechanizmusról, „úszógépszerűségről” írjak majd.
Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy később maga Katinka mondja a filmben kétszer is: úszóként sokszor érezte magát gépnek,
úszóénje mintha önállósította volna magát, levált volna róla. És a delfinre mint a víz urára vonatkozó párhuzammal is előáll a film. Egy jelenetben – mintha a képzeletünk játszana velünk – Katinkának a víz alatt játékosan sikló alakját váratlanul egy delfiné váltja fel, és ez oda-vissza még egyszer megismétlődik, hogy az utalás teljesen egyértelmű legyen. Máskor gyerekek oktatójaként látjuk, amint hátára erősített uszonnyal cápaként fogócskázik velük, a film vége felé pedig delfinnéző motorcsónakútra indul a barátjával. És ujjongásából ítélve a rokonai közé megy.