A Balatonról már akkor fantáziáltam, amikor még csak a formáját ismertem különböző szuvenírekről vagy éppen a híradó beszámolóiból. Izgatott, milyen is lehet a magyar tenger, és némi dacból azt mondogattam magamban, hogy nem is olyan különleges, hiszen a víz máshol is víz, a téglagyári tavakban fürdés ugyanolyan, csak nem a tihanyi apátság tornyait látom, hanem egy égbe nyúló gyárkéményt. És amúgy sem tudtam izgalmasabbat elképzelni egy erdőben megbújó tónál, sőt több kis tóról van szó, amelyekbe belógnak a fák ágai, hatalmas fatörzsek úsznak a vízben. Ha egy addig ismeretlen állatfaj tűnt volna fel a battonyai téglagyár melletti erdős területen, azon sem csodálkoztam volna. Ez az adott körülmények között érthető volt.
Hétéves vagyok, amikor a part füves hordalékán sétálok. Bentebb, az erdős terepen már nem is látszik a közeli téglagyár felhőkbe fúródó kéménye. Ez a zsongó egyedüllét a koromsötét tófenék közelében, ahol ősidők óta minden mozdulatlan, nos, ez nincs meg a Balatonnál. Ott minden csupa nyüzsgés, vitorlázás, Kékszalag, hullámszörf, és ahogy a tévében is látható volt, még a Bergendy zenekar is a vízben állva koncertezett A víz, az víz, ugyanaz, legfeljebb van, ahol édes, máshol sós, a nád is ugyanaz, a meleg is ugyanaz, nem is vágytam igazán a Balatonra – morogtam magamban. Persze főleg azért, mert elképzelni sem tudtam, hogy valaha is eljutnék olyan messzire. A román határ mellett nőttem fel, ahol a szélességi és hosszúsági fokokkal megjelölt világvégét román géppuskás határőrök őrizték. A senki földjén tilos volt biciklizni, lelőhetnek a románok, mégis valahogy rendre itt kötöttem ki, a sáros úton úgy billegett a bringa, mintha egy félig kiszáradt, téglagyári tó medrében balettoztam volna.
A Balaton azért is tűnt reménytelennek, mert már Budapest is az volt. Hogy is juthatna el egy hétéves fiú Budapestre? Majd ha valamikor osztálykirándulás lesz, megnézzük a Parlamentet, és utána a Szófia Étteremben ebédelünk, majd irány a Vidámpark. Ahogy az nálunk az iskolában szokás volt. Már ez is milyen jó lenne. Erre viszont 1982-ig kellett várnom. Az osztály addig csak a gyulai várat nézte meg, utána a strandfürdőzés is már akkora csoda volt, hogy fel sem tudtam fogni. Végre láttam egy igazi várat, ágyúgolyókat, volt süteményezés a Százéves Cukrászdában, majd óriáscsúszdás strandolás. A Balatonon, ha jól láttam a híradókból, nem is volt csúszda. Aztán egyik este, vacsora közben apám közölte a nagy hírt: beutalót kaptam az ÁÉV-től Zamárdiba, két hétre, 1978 júliusának utolsó két hetére. Azt hittem, rosszul hallok, az alumíniumvilla fogai közül – mint egy lassított filmen – kihullottak a lekváros derelye grízes morzsái, és mintha a Kossuth Rádió műsorvezetője is abbahagyta volna néhány másodpercre a hírek olvasását.