Pazar az ötlet, és méltóságteljes a tisztelgés az előd előtt, nem mellesleg fontos kérdések gyűjtőmezejét jelenti a szűk másfél óra. A rövid, a filmet – vagy inkább felidéző és újraíró eseményt? – kontextusba helyező bevezető után egy cannes-i szállodaszobában találjuk magunkat, ahonnan nem is mozdulunk a mozi végéig. A fesztiválon részt vevő rendezők külön-külön, néhány percre magukra maradnak a kis helyiségben, társaságuk mindössze egy kérdésekkel teli papír. A mozi halott? A filmnyelv végérvényesen eróziónak indult? A digitalizációnak köszönhetően kisiklott egy több évtizedes fejlődési folyamat? Többek között David Cronenberg, Joachim Trier, Baz Luhrmann, Ruben Östlund, Paolo Sorrentino és Alice Rohrwacher keresi a válaszokat.
A helyszín változatlansága és kis mérete természetszerűen korlátozza a megszólalok mozgásterét, de mivel a mozi alapvetően a beszélő fejes dokumentumfilm-hagyományt követi, nincs is szükség többre. A műfaj e vonulatában hatványozottan benne rejlik az unalom kockázata, azonban a rendező-szereplők kreatív szabadságukkal egy helyben ülve is – néha a rendelkezésükre álló térben mozogva – belakják a szobát. Az érdeklődés fenntartásához nyilvánvalóan hozzájárul a vadul aktuális és széles réteget izgató téma, illetve a változatos vélemények szóródása.
Az egyértelműen pesszimista, borúlátó vízióktól – talán az elsőként megkérdezett Wenders képviseli ezt a legmarkánsabban, aki arról beszél, hogy a mozi gyökerei a vásári komédiáig nyúlnak vissza, és jövője is erre halad – a derűs és bizakodó elképzelésekig a skála minden szintje megjelenik. A válságjelenségeket viszont a legtöbb alkotó érzékeli. Vissza-visszatér a digitális forradalom filmművészetre gyakorolt hatásának kérdése, amire szellemesen utal a szobában elhelyezett, streaming-szolgáltatókat és egy kattintással megtekinthető darabokat mutató tévéképernyő. Erős és veszélyes versenytársa akadt a hagyományos mozinak; a filmszínházakhoz kapcsolódó közösségi rituálé mindenképp kihalófélben van, de mi a helyzet a médium nyelvével?