Hogy tisztult ki, hogy filmezéssel szeretnél foglalkozni?
Nem egy konkrét pillanatról tudok beszélni, inkább folyamatnak nevezném. Gyerekként is érdekelt a vizualitás, az oviban is rajzoltam délutáni alvás helyett. Sokáig inkább képzőművészeti irány volt a fejemben. A szüleim elképesztő mennyiségű mesekönyvet, regényt olvastak fel nekem, apukám esténként diafilmeken vetített Grimm-meséket. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy kialakult bennem a mesemondás iránti vágy.
Egy időszakban sokat utaztam a nagymamámmal, és ezek az utazások azzal teltek, hogy meséket szőttem mindenféléről. Eleinte a mamámnak mondtam el ezeket, aztán egy idő után mindenkinek, aki egy fülkében utazott velünk a vonaton. Ez az erős mesélési inger később novellaírásban manifesztálódott, aztán a gimnáziumban elkezdtem színjátszókörbe járni. Akkor azt gondoltam, színész leszek, de egyre inkább körvonalazódott, hogy az érdekel, képekben hogy mesélnék el egy adott történetet – így volt ez már a mesélés, írás, aztán a színpadi játék során is. Ezek löktek ebbe az irányba, nem tudom ezt egy momentumra visszavezetni, hatott rám minden, ami körülvett.