Ha múzeumokból eltűnt műtárgyakról hallunk-olvasunk, többnyire automatikusan rablást feltételezünk a háttérben, pedig sajnos nem túl ritka az sem, amikor múzeumi dolgozók maguk működnek közre a gondjaikra bízott műtárgyak eltüntetésében. Utóbbi történt most a világ egyik legnagyobb, legértékesebb és leglátogatottabb gyűjteményének otthont adó londoni British Museumban is. Egyelőre még az intézményből az elmúlt években kicsempészett tárgyak számát sem sikerült pontosan megállapítani; a híradások hol ezer, hol akár kétezer tárgyat említenek. És bár az eltűnt tárgyak összértékét több millió fontra becsülik, ma már akár egyetlen festmény is többet érhet, így nyilvánvaló, hogy ezt az ügyet nem elsősorban az érintett művek értéke miatt kíséri megkülönböztetett érdeklődés. A múzeum látogatóinak továbbra sem kell üres falak látványára készülniük, hiszen az ellopott, többnyire kisebb méretű műtárgyak, melyek közül a legrégebbiek az i.e. XV. századból, míg a legfiatalabbak a XIX. századból származnak, rendszerint a raktárakban porosodtak; oktatási, tudományos-kutatási célokat szolgáltak és csak elvétve került közülük néhány időszaki kiállítások alkalmából a nagyközönség elé. Többségében arany ékszerekről, drágakövekről, féldrágakövekről, üvegtárgyakról van szó, melyek különböző időszakokban kerültek a múzeum birtokába és – mint most kiderült – nem feltétlenül szerepeltek az elvben a teljes műtárgyállományt naprakészen nyilvántartó leltárakban sem. A tárgyak eltűnéséről a nagyközönség csak néhány hete, augusztusban értesült, ám azóta felgyorsultak az események. Sőt, váratlan események már a tárgyak eltűnésének bejelentése előtt is történtek és ezeket is a lopás tényének ismertté válása tette értelmezhetővé. Gondolunk itt elsősorban a múzeumot 2016 áprilisa óta vezető német Hartwig Fischer augusztusi bejelentésére, miszerint második vezetői ciklusának jövő évi lejártakor nem pályázik újra, hanem távozik posztjáról. Fischer tevékenységét egyébként mindvégig megkülönböztetett, kritikus figyelem kísérte, köszönhetően nem kis részben annak a ténynek, hogy 1866 óta ő volt az intézmény első nem brit igazgatója. Amúgy nem véletlenül esett rá a választás; korábban olyan kiemelt német múzeumokat irányított, mint az esseni Museum Folkwang, majd a Drezdai Állami Képzőművészeti Gyűjtemények, ezeket megelőzően pedig a bázeli Kunstmuseumban gyűjtött nemzetközi tapasztalatokat; munkáját mindenütt elismerés övezte. Nem volt ez másként Londonban sem, bár neve, balszerencséjére, a legtöbbször az ún. Elgin-márványok Görögországnak történő visszaadása vagy vissza nem adása kapcsán bukkant fel a sajtóban. A kérdés az utóbbi időkben igen intenzíven van napirenden és ebben Fischer – bár takarózhatott azzal, hogy az ügyben végső soron a kormánynak kell döntenie – külföldiként nehezebben pozicionálhatta magát a görög érvekhez megértéssel viszonyulók oldalán. Jövő évi távozásának bejelentése mégis meglepetést okozott; a világ legnagyobb múzeumainak élén általában ritka az őrségváltás – Sir Nicholas Serota például 29 évig volt a Tate igazgatója, Glenn D. Lowry 28 éve vezeti a New York-i MOMÁ-t, Klaus-Albrecht Schröder 24 éve a bécsi Albertinát –, ráadásul Fischer is elmúlt már 60 éves, amikor egy igazgató többnyire inkább vállal még egy ciklust régi helyén, mintsem hogy valami újba fogjon. Fischer akkor azzal magyarázta döntését, hogy a jövőben egy múzeum helyett inkább intézményeken átívelő feladatokra szeretne koncentrálni. Néhány nappal később azonban kiderült, hogy bejelentése inkább az emelt fővel való távozást szolgáló – napok alatt kudarcba fulladt – kísérlet volt; távozásának közhírré tételekor az igazgató nyilván tudta, hogy a nagyszámú műtárgy eltűnésének híre legjobb esetben is már csak néhány napig tartható titokban. Ráadásul a „bombát” Fischer nem is kezelte igazán taktikusan; először próbálta védeni a védhetetlent és tagadta, hogy az eltűnt műtárgyak ügyének kezelésében hibákat követett el, így néhány nappal később módosítani kényszerült távozásának határidejét: a jövő évi visszavonulásból azonnali lelépés lett.
Hartwig Fischer, a British Museum lemondani kényszerült igazgatója. © Benedict Johnson, a British Museum jóvoltából.
A legnagyobb hibát azonban Fischer már régebben követte el, a lopássorozatnak ugyanis, mint most kiderült, már jóval korábban véget lehetett volna vetni. Az első jelzéseket Fischer és helyettesei még 2021-ben kapták, amikor egy holland-dán művészettörténész-műkereskedő, Ittai Gradel e-mailben hívta fel a múzeum vezetőinek figyelmét arra, hogy