Best WordPress Hosting
 

Archívum címkék: múzeumok

Régi-új kortárs múzeummal gyarapodik az idén Ausztria

Közzétette szerző

Schröder (69) már jó előre bejelentette, hogy 25 év után nem pályáz meg egy újabb ötéves ciklust a bécsi Albertina élén, ezért évindító sajtótájékoztatóját – a maga nemében az utolsót – a szokottnál is nagyobb érdeklődés előzte meg. Az osztrák múzeumi színtér legutóbbi negyedszázadának történéseire valószínűleg senki nem nyomta rá olyan erőteljesen a bélyegét, mint ő; számos húzása generált vitákat, sokszor állt kritikák kereszttüzében, azt azonban senki nem vitatja el tőle, hogy neki köszönhetően vált a korábbi, szakmailag ugyan jelentős, de kicsit poros, a múzeumlátogatók többségének ingerküszöbét csak ritkán elérő grafikai gyűjteményből Bécs, Ausztria, sőt egész Európa egyik legfontosabb és leglátogatottabb képzőművészeti múzeuma, pontosabban – az említett sajtótájékoztatón elhangzottak után már joggal mondhatjuk – múzeum-birodalma.

Az említett sajtóesemény legfontosabb bejelentése ugyanis ezúttal nem az éves kiállítási program volt – bár, mint látni fogjuk, az is tartalmaz komoly érdeklődésre számot tartó bemutatókat –, hanem a múzeum harmadik kiállítóterének április 9-re tervezett megnyitása. Schröder ezzel végképp a terjeszkedés nagymestereként vonul be az osztrák múzeumtörténetbe. Előbb az intézmény törzshelyén, Bécs szívében bővítette jelentősen a kiállítóteret, majd 2020-ban a város egyik ikonikus épületében, a Künstlerhausban megnyitotta az Albertina Modernt, kevesebb mint negyed év múlva pedig már látogatókat fogad a „birodalomhoz” Bécs tőszomszédságában frissen csatlakozó Albertina Klosterneuburg. Ez, mint írásunk címe jelzi, valójában egy régi-új múzeum; a Heinz Tesar osztrák állami díjas sztárépítész által tervezett méretes modern épülettömb 1999-es megnyitásától 2016-ig, cégbirodalmának csődjéig az egyik legfontosabb osztrák műgyűjtő, Karl Heinz Essl kortárs gyűjteményének, illetve válogatott időszaki tárlatoknak adott otthont. A gyűjteménynek a Baumax-birodalom megingása utáni hányatott sorsáról 2014 és 2017 között rendszeresen beszámoltunk, többek között itt, itt és itt.

Prof. Dr. Klaus Albrecht Schröder, © Albertina,Wien, fotó: Christopher Mavric

PostPin It!

Szokatlan módszerrel vált napok alatt ismertté egy német festőnő

Közzétette szerző

Egy kiállítás bontásakor rendszerint ellenőrzik, megvan-e valamennyi bemutatott műtárgy, s minden múzeumi dolgozó rémálma, ha kiderül, hogy valami hiányzik – azaz minden bizonnyal lába kelt egy óvatlan pillanatban. A valós helyzet ebben a történetben sem egyezett a leltári dokumentumokban foglaltakkal, ám itt nem hiányra, hanem ellenkezőleg, többletre derült fény. A történet helyszíne Németország egyik vezető kiállítási csarnoka, a bonni Bundeskunsthalle. Ennek építését még a 70-es években, azaz Németország megosztottságának idején határozták el, a 80-as években el is kezdték, de mire 1992-ben elkészült, már lezajlott az újraegyesítés, Bonn elvesztette főváros-státuszát és az új intézménynek a vártnál sokkal nehezebb körülmények között kellett kivívnia helyét a nap alatt. Ez végül jól sikerült, számos elemet meg tudtak tartani az eredeti koncepcióból, így azt is, hogy a kiállítások jelentős része a művészetet a társadalmi és gazdasági élet folyamataival való kontextusában kezeli. Ilyen volt a május és október között nyitva tartott Wer wir sind (Kik vagyunk) című kiállítás is, melynek tematikájából sokat elárult az alcím: Fragen an ein Einwanderungsland. Pontatlan lenne ezt Kérdések a bevándorlók országához-ként fordítani, hiszen az „ein” a német címben azt jelzi, hogy Németország nem az egyetlen ebbéli minőségében, másfelől az Einwanderungsland alatt a német szóhasználat szerint olyan ország értendő, ahol a lakosság létszámának növekedésében meghatározó szerepet játszik a bevándorlás. Ez azonban most inkább csak rövid háttér a történethez, annyiban azonban mégis érdekes, hogy főhősünk, a 26 éves kölni Danai Emmanouilidis is bevándorló szülők gyermekeként jött a világra. Most pályakezdő művész, aki legmerészebb álmaiban sem gondolhatott volna arra, hogy egyik munkája idén már az ország egyik vezető műcsarnokának falán fog függeni. Pedig ez történt, igaz, nem a kiállítás teljes időtartama alatt, hanem csak annak utolsó négy hetében és nem is a kurátorok akaratából. Emmanouilidis ugyanis maga vette kézbe a dolgokat és egy szép napon pulóvere alatt becsempészte egy néhány éve született, kis méretű festményét a múzeumba, s annak egy félreeső kiállítótermében egy mindkét oldalán öntapadó ragasztószalaggal villámgyorsan rögzítette a falon.

Danai Emmanouilidis festményével a kölni Van Ham aukciósházban, a Van Ham, Köln jóvoltából

Ezt nemcsak akkor nem vette észre senki, hanem később sem, így a Georgia című női portré egészen a tárlat bezárásáig zavartalanul ott lógott a falon. A „többlet” csak a bontást megelőző leltározás során derült ki. Mivel a szerző a művén kívül semmilyen más információt nem hagyott hátra, a Bundeskunsthalle kénytelen volt a közösségi média segítéségét igénybe venni megtalálásához. Felhívásának néhány napon belül meg is lett az eredménye: Emmanouilidis megjelent az igazgatóságon és közölte, hogy ő a kérdéses mű szerzője. Elmondta, hogy az akcióra a kiállítás tematikája bátorította; azt akarta, hogy a tárlaton markánsabban jelenjen meg azok nézőpontja, akik valamilyen értelemben, például etnikai gyökereiket vagy szexuális orientációjukat tekintve mások. Ebbe a körbe tartozik ő maga is, de nem a szülőföldjén él portréjának modellje, az ausztrál Georgia Polks sem. Emmanouilidis hozzátette azt is, hogy a közvetlen inspirációt Marina Abramović egykori alkotó- és élettársa, a három éve elhunyt Ulay 1976-os, a maga idejében nagy port felvert akciójából merítette. Ulay akkor elemelt egy Spitzweg-festményt a berlini Nemzeti Galériából, autóba ült vele és elment az akkor még kettéosztott német nagyváros rengeteg bevándorlónak otthont adó Kreuzberg kerületébe, és ott felakasztotta a művet egy török család lakásának nappalijában.

PostPin It!

Renoir közelről – Blockbuster tárlat a Szépművészeti Múzeumban

Közzétette szerző

Visszatekintve az elmúlt évekre, a Szépművészeti Múzeum minden évben rendezett egy-két blockbuster show-t: tavaly El Greco és Henri Matisse, a korábbi években többek között Hieronymus Bosch és Cezanne is feltűnt a palettán. A művészetszerető közönség mindig nagy izgalommal várja ezeket a kiállításokat, hiszen nem mindenki jut el a világ olyan jelentős múzeumaiba, mint a Musée d’Orsay, a Louvre vagy a Metropolitan Museum of Art. De ha el is jutunk egy-egy ilyen múzeumba, nem láthatunk együtt egy életművet. Így, ha ismerjük is Renoir festményeit, talán még testközelből is láttunk néhányat, akkor is felemelő érzés végigjárni a művész munkásságának teljes keresztmetszetét bemutató tárlatot. Én azonban eddig csak művészettörténeti könyvekből ismertem Renoir festményeit, így boldogsággal töltött el, hogy láthattam azokat a híres képeket, melyekről az évek során tanultam. Mint például A hinta (1876) című festményt, amely az egyik leghíresebb mű a kiállításon. Az emblematikus kép központi „alkotóeleme” a nyári napfény, melynek sugarai életre keltik a kék, sárga, fehér és zöld foltokat. A méltán híres impresszionista mű ezúttal is nagy érdeklődést keltett a látogatókban: a nagy tömeg ellenére is csak kevesen tudták megállni, hogy ne készítsenek egy szelfit a pompás festménnyel.

Pierre-Auguste Renoir: A hinta, 1876, © Párizs, Musée d’Orsay, RF 2738, fotó © RMN-Grand Palais (Musée d’Orsay) / Hervé Lewandowski

A művészettörténetbe az impresszionizmus mestereként bevonult festő korántsem vallotta magát impresszionistának; hat évtizedet felölelő életművének jelentős része kívül esik a mozgalom keretein. Fiatal, kezdő művészként ugyan megteremtője volt a pillanatnyi benyomásokon, változó fény- és színhatásokon, a festői spontaneitáson alapuló stílusnak, de elsősorban figurális festőnek tartotta magát: „Figurális festő vagyok” – jelentette ki határozottan, művészetében mindig az embert állítva a középpontba és mindig új stílusokkal kísérletezve. Renoir művészetében sorsdöntő eseménynek bizonyult 1881-es olaszországi útja, melynek hatására elfordult az impresszionizmustól és művészetét „szilárdabb” alapokra helyezte. Elsősorban Raffaello, majd a francia rokokó ismert mesterei, így Watteau, Fragonard és Boucher inspirálták, végül pedig Tiziano és Rubens képei voltak rá nagy hatással.

PostPin It!

Szokatlan dolog történhet a Christie’s november 9-i New York-i árverésén      

Közzétette szerző

Persze látott már a világ olyat, hogy egy tételt az utolsó pillanatban visszavontak, itt azonban egészen másról van szó, nevezetesen a művek beadója és az aukciósház közötti, ebben a formában szokatlan együttműködésről.

De nézzük meg konkrétan, miről is van szó.

A svájci Baden városának talán legfontosabb nevezetessége a Museum Langmatt, ami egykor egy neves nagyiparos házaspárnak, Sidney és Jenny Brownnak, illetve az ő, zömmel a múlt század első két évtizedében felépített kivételes gazdagságú impresszionista gyűjteményüknek adott otthont. A brit és svájci felmenőkkel rendelkező Sidney W. Brown neve elsősorban a Badenben székelő egykori jelentős elektrotechnikai vállalatcsoport, a Brown, Boveri & Cie révén lehet ismerős, melyben a gyáros évtizedeken át vezető funkciót töltött be. Az épületet 1900-1901-ben emelték a kor egyik legnevesebb svájci építésze, Karl Moser tervei alapján, és akkor még tulajdonosai sem gondoltak arra, hogy egyszer még múzeum lesz belőle. Igaz, 1906-ban, amikor a gyűjtemény már kezdett komolyabb méreteket ölteni, Moser tervei alapján a házhoz hozzáépítettek egy, kifejezetten a művek bemutatására szolgáló termet, a gyűjtemény azonban továbbra sem volt nyilvánosan hozzáférhető.

PostPin It!

„Lezárult az az időszak, amikor lexikon-címszavakat gyártottunk vizuálisan” – Bódi Kinga és Kardos Eszter a Szépművészeti Múzeum megújult grafikai kiállítóteréről

Közzétette szerző

– ArtPortal (AP): A másfél évig tartó felújítás csak „ráncfelvarrást” jelentett, vagy olyan változtatásokat is, melyek érdemben bővítik a múzeum rendkívül gazdag grafikai anyagának bemutatási lehetőségeit?

– Bódi Kinga (BK): Úgy gondolom, az utóbbit, de még ennél is többet: a felújítás apropóján a grafika műfaja, a budapesti grafikai gyűjtemény egésze, valamint a kiállítási gyakorlat újragondolását a XXI. századi fejlemények és igények tükrében. Ez azért sem egyszerű feladat, mert – ez talán nem mindenki számára ismert – gyűjteményünk esetében nem pusztán kiállítótérről, hanem egy többfunkciós térről van szó, mely egyszerre raktár, bemutatóhely, kutatótér, múzeumpedagógiai foglalkozások helyszíne. Azt kellett végiggondolnunk, hogyan tudunk megfelelni mindezekben a mai követelményeknek – a látogatói igényeknek éppúgy, mint a muzeológiai, a műtárgyvédelmi vagy épp a raktározási elvárásoknak. Egy konkrét példa: miközben arra törekedtünk, hogy megőrizzük a tér eredeti értékeit, így a maga korában példaértékűnek számító műemlék-bútorzatot, lehetőséget kellett teremtenünk a nagyobb, vagy akár kifejezetten nagy méretű grafikai munkák bemutatására is. Ilyenek főleg a kortárs művészetben gyakoriak, de szép számmal előfordultak már a korábbi századokban is. Alkalmazkodnunk kellett ahhoz is, hogy a mai közönség nem szereti az agyonzsúfolt tereket; a lazább elrendezésű, könnyebben áttekinthető, kevesebb művet felvonultató tárlatokat preferálja. Míg korábban előfordult, hogy itt egyszerre 200-250 grafikát is bemutattak, most igyekszünk 50-70 közé szorítani az egyidejűleg látható alkotások számát.

Bódi Kinga és Kardos Eszter. Fotó: Dorcsák Gábor

PostPin It!

A British Museum nehéz napjai

Közzétette szerző

Ha múzeumokból eltűnt műtárgyakról hallunk-olvasunk, többnyire automatikusan rablást feltételezünk a háttérben, pedig sajnos nem túl ritka az sem, amikor múzeumi dolgozók maguk működnek közre a gondjaikra bízott műtárgyak eltüntetésében. Utóbbi történt most a világ egyik legnagyobb, legértékesebb és leglátogatottabb gyűjteményének otthont adó londoni British Museumban is. Egyelőre még az intézményből az elmúlt években kicsempészett tárgyak számát sem sikerült pontosan megállapítani; a híradások hol ezer, hol akár kétezer tárgyat említenek. És bár az eltűnt tárgyak összértékét több millió fontra becsülik, ma már akár egyetlen festmény is többet érhet, így nyilvánvaló, hogy ezt az ügyet nem elsősorban az érintett művek értéke miatt kíséri megkülönböztetett érdeklődés. A múzeum látogatóinak továbbra sem kell üres falak látványára készülniük, hiszen az ellopott, többnyire kisebb méretű műtárgyak, melyek közül a legrégebbiek az i.e. XV. századból, míg a legfiatalabbak a XIX. századból származnak, rendszerint a raktárakban porosodtak; oktatási, tudományos-kutatási célokat szolgáltak és csak elvétve került közülük néhány időszaki kiállítások alkalmából a nagyközönség elé. Többségében arany  ékszerekről, drágakövekről, féldrágakövekről, üvegtárgyakról van szó, melyek különböző időszakokban kerültek a múzeum birtokába és – mint most kiderült – nem feltétlenül szerepeltek az elvben a teljes műtárgyállományt naprakészen nyilvántartó leltárakban sem. A tárgyak eltűnéséről a nagyközönség csak néhány hete, augusztusban értesült, ám azóta felgyorsultak az események. Sőt, váratlan események már a tárgyak eltűnésének bejelentése előtt is történtek és ezeket is a lopás tényének ismertté válása tette értelmezhetővé. Gondolunk itt elsősorban a múzeumot 2016 áprilisa óta vezető német Hartwig Fischer augusztusi bejelentésére, miszerint második vezetői ciklusának jövő évi lejártakor nem pályázik újra, hanem távozik posztjáról. Fischer tevékenységét egyébként mindvégig megkülönböztetett, kritikus figyelem kísérte, köszönhetően nem kis részben annak a ténynek, hogy 1866 óta ő volt az intézmény első nem brit igazgatója. Amúgy nem véletlenül esett rá a választás; korábban olyan kiemelt német múzeumokat irányított, mint az esseni Museum Folkwang, majd a Drezdai Állami Képzőművészeti Gyűjtemények, ezeket megelőzően pedig a bázeli Kunstmuseumban gyűjtött nemzetközi tapasztalatokat; munkáját mindenütt elismerés övezte. Nem volt ez másként Londonban sem, bár neve, balszerencséjére, a legtöbbször az ún. Elgin-márványok Görögországnak történő visszaadása vagy vissza nem adása kapcsán bukkant fel a sajtóban. A kérdés az utóbbi időkben igen intenzíven van napirenden és ebben Fischer – bár takarózhatott azzal, hogy az ügyben végső soron a kormánynak kell döntenie – külföldiként nehezebben pozicionálhatta magát a görög érvekhez megértéssel viszonyulók oldalán. Jövő évi távozásának bejelentése mégis meglepetést okozott; a világ legnagyobb múzeumainak élén általában ritka az őrségváltás – Sir Nicholas Serota például 29 évig volt a Tate igazgatója, Glenn D. Lowry 28 éve vezeti a New York-i MOMÁ-t, Klaus-Albrecht Schröder 24 éve a bécsi Albertinát –, ráadásul Fischer is elmúlt már 60 éves, amikor egy igazgató többnyire inkább vállal még egy ciklust régi helyén, mintsem hogy valami újba fogjon. Fischer akkor azzal magyarázta döntését, hogy a jövőben egy múzeum helyett inkább intézményeken átívelő feladatokra szeretne koncentrálni. Néhány nappal később azonban kiderült, hogy bejelentése inkább az emelt fővel való távozást szolgáló – napok alatt kudarcba fulladt – kísérlet volt; távozásának közhírré tételekor az igazgató nyilván tudta, hogy a nagyszámú műtárgy eltűnésének híre legjobb esetben is már csak néhány napig tartható titokban. Ráadásul a „bombát” Fischer nem is kezelte igazán taktikusan; először próbálta védeni a védhetetlent és tagadta, hogy az eltűnt műtárgyak ügyének kezelésében hibákat követett el, így néhány nappal később módosítani kényszerült távozásának határidejét: a jövő évi visszavonulásból azonnali lelépés lett.

Hartwig Fischer, a British Museum lemondani kényszerült igazgatója. © Benedict Johnson, a British Museum jóvoltából.

A legnagyobb hibát azonban Fischer már régebben követte el, a lopássorozatnak ugyanis, mint most kiderült, már jóval korábban véget lehetett volna vetni. Az első jelzéseket Fischer és helyettesei még 2021-ben kapták, amikor egy holland-dán művészettörténész-műkereskedő, Ittai Gradel e-mailben hívta fel a múzeum vezetőinek figyelmét arra, hogy

PostPin It!

Minden arany, ami fénylik — Körkép az Egyesült Arab Emírségek és Katar elmúlt évtizedének kulturális fejlődéséről

Közzétette szerző

Némi fenntartással fogadtam a hírt, amikor kiderült, hogy az egyik jelentős amerikai kurátori képzés hallgatójaként az idei nyári szakmai kirándulásunk célpontjai az egyesült arab emírségekbeli 15. Sharjah Biennálé, valamint a térség környező kulturális látnivalói lesznek. A Perzsa-öböl országainak nőket és transzneműeket korlátozó jogai, milliós számú bevándorlóinak, vendégmunkásainak rabszolgasorshoz hasonlítható munkakörülmények között tartása az emberi jogok megsértésének olyan globális problémái, amelyek felett nem lehet szemet hunyni. Mint ahogy nem lehet nem kritikusan tekinteni a térség legfőbb gazdasági hajtóerejét jelentő olajkitermelés visszafordíthatatlan környezetkárosító hatására sem. A régiót illető megosztottság a tavalyi katari labdarúgó-világbajnokság idején még fokozottabb figyelmet és súlyos nemzetközi vitákat eredményezett. 

Az Öböl-menti térség morális szankciójából tehát a magát liberálisként meghatározó iskola, amely nem csupán a New York-i és amerikai művészeti világra, de nemzetközi alumni hálózatával a világ szinte minden pontjára kiterjedő befolyással bíró kulturális intézmény, nem vette ki a részét. Ezzel a lépéssel pedig akarva-akaratlanul is alárendelte magát a Perzsa-öbölben zajló dinamikus gazdasági és kulturális fejlődés soft power törekvéseinek. 

Ha egy pillanatra mégis zárójelbe tesszük a régiót illető jogos kritikákat, akkor talán meg lehet jegyezni, hogy az idei Sharjah Biennálé, Dubai, Abu-Dhabi és Doha kulturális intézményei az utóbbi egy évtizedben valóban olyan változásokon mentek keresztül, amelyek nem maradhatnak nemzetközi figyelem nélkül. Katar és az Egyesült Arab Emírségek gombamód szaporodó progresszív múzeumai és galériái, elképesztő méretű anyagi és szellemi befektetései útján három párhuzamos módon is építkezik, hogy globális művészettörténeti narratívák meghatározó szereplőjévé válhasson.  

PostPin It!

Új vezetők kerülnek 2025-ben a legnagyobb bécsi múzeumok élére

Közzétette szerző

Szinte egyidejűleg látott Bécsben napvilágot az a két közlemény, melyek szerint a jövő év végén távozik funkciójából Sabine Haag, a Kunsthistorisches Museum (KHM) és Klaus Albrecht Schröder, az Albertina első számú vezetője. Mindketten a szakma veteránjai; a jövőre 62 éves Haag 15, míg a távozásakor 69 éves Schröder 25 (!) év után int majd búcsút az általa vezetett intézménynek. A funkcióik betöltésére kiírt pályázatokat mindkét esetben külföldi múzeumi vezetők nyerték meg, ám egyikük sem számít Bécsben ismeretlennek.

Sabine Haag sorsa Bécs legnagyobb művészeti múzeumának élén némileg szokatlanul alakult; mandátuma a mostanit megelőzően 2019-ben járt le utoljára; a posztjára azt megelőzően, 2017-ben kiírt pályázatot azonban nem ő nyerte meg, hanem Eike Schmidt, aki akkor már két éve a firenzei Uffizi első külföldi igazgatójaként tevékenykedett. Schmidt váltási terve meglehetősen vegyes visszhangot váltott ki: sokan azzal vádolták – Olaszországban is, ahol a szakma és a közvélemény egy része rossz néven vette egy külföldi vezető kinevezését –, hogy ő eleve a Kunsthistorisches Museumot szemelte ki magának és csak ugródeszkának kellett neki az Uffizi, míg mások szerint – és valószínűleg ez a vélekedés áll közelebb az igazsághoz – döntését az olaszországi kormányváltás motiválta; attól tartott, hogy a külföldi múzeumi vezetők kinevezésére rossz szemmel tekintő jobboldali kormány rövid úton meg akar majd szabadulni tőle. Haag tehát egy ideig abban a tudatban vezette a múzeumot, hogy azt hamarosan el kell hagynia, Schmidt pedig nem fukarkodott a kritikával; szerinte a múzeum késésben volt a digitalizáció terén és nem tudta azt a helyet elfoglalni a nemzetközi múzeumi színtéren, ami gyűjteményeinek gazdagsága alapján indokolt lenne. Később viszont, amikor kiderült, hogy Olaszországban sem eszik olyan forrón a kását, Schmidt meggondolta magát és úgy döntött, hogy marad Firenzében. (Lehet, hogy ezt  a döntését most meg fogja bánni, mert az országnak újra jobboldali kormánya van, mely ugyan nem akar azonnal szerződést bontani a külföldi múzeumigazgatókkal, de „szolgálati idejüket” két ciklusra akarja korlátozni, ami Schmidt és a többi, a 2015-ös nyitáskor kinevezett külföldi vezető esetében ez év végén jár majd le. Végleges döntés azonban egyelőre még nem született az ügyben.)

Sabine Haag, forrás: Wikimedia Commons

PostPin It!

A tér művészete, a művészet tere – az alsó-ausztriai Kunstraum Buchbergben jártunk

Közzétette szerző

Ismerkedjünk meg először is a „várúrral”, az osztrák múzeumi színtér széles körű nemzetközi ismertségnek örvendő kiemelkedő alakjával, a nyolcadik X-en túl is igen aktív Dieter Bognerrel. Ifjú korában nem sok jel utalt arra, hogy pályája majd a művészeti színtéren teljesedik ki; kezdetben az acélkereskedelemmel és ipari berendezések forgalmazásával foglalkozó családi vállalkozásban dolgozott és bár ez a terület igencsak távol áll a művészetektől, később mégis hasznát vette ott szerzett tapasztalatainak, így a rengeteg utazás benyomásainak vagy a közép- és kelet-európai régió alaposabb megismerésének azokból az évekből, amikor a vállalkozás e térségbeli üzleteiért volt felelős. Az utazások során érdeklődése előbb az építészet felé fordult, majd mindinkább nyitott a képzőművészetek felé is – olyannyira, hogy 1968-tól már művészettörténetet, filozófiát és régészetet tanult Bécsben és Párizsban. Kezdetben régebbi korok művészete foglalkoztatta – disszertációját a Loire-völgy román kori freskóiról írta, s a diplomavédés után évekig a bécsi Művészettörténeti Intézetben dolgozott. Érdeklődése azonban csakhamar a modern és a kortárs művészetek felé fordult és miközben szabadúszó kurátorként, kutatóként és publicistaként tevékenykedett, több hazai és külföldi egyetemen is oktatott. Nemzetközi hírnevét a Magyarországon is jól ismert bécsi MuseumsQuartier (MQ) koncepciójának kidolgozása alapozta meg; 1990-94 között egyik ügyvezető igazgatója is volt a projekt megvalósítására létrehozott cégnek. S ha a gyakorlatban nem is minden úgy valósult meg, ahogyan ő ezt elképzelte – négy év után ezért is hagyta ott a céget – az MQ jelenlegi formájában is sokat elárul arról, hogyan látja ő a múzeumok helyét, szerepét, feladatait. Az intézmény máig tartó lankadatlan népszerűsége pedig komoly visszaigazolást is jelent a számára. 1994-ben már saját céget alapított, mely múzeum- és kiállítástervezéssel foglalkozik és olyan jelentős intézmények tartalmi és muzeológiai koncepcióját dolgozta ki, vagy működött abban közre, mint a Kunsthaus Graz, a berni Museumsquartier, a dessaui Bauhaus Museum, a lausanne-i Musée cantonal des Beaux-Arts, a kijevi Mystetskyi Arsenal, vagy a New York-i New Museum of Contemporary Art – utóbbi intézmény igazgatótanácsának is hosszú ideig tagja volt. Bogner nevéhez fűződik több ismert képzőművész és/vagy teoretikus, így az osztrák-amerikai Friedrich Kiesler vagy az osztrák Marc Adrian hagyatékának átvétele, feldolgozása és közkinccsé tétele. Tevékenykedett kurátorként is, 2019-ben például ő volt a Velencei Biennálé Stanislav Kolíbal munkásságát bemutató cseh pavilonjának kurátora. (Bogner kapcsolata a neves cseh képzőművésszel már jóval régebbi keletű, de erről majd később.)

A Kunstraum Buchbergnek helyet adó Buchberg am Kamp-i kastély Alsó-Ausztriában. Fotó: Archiv Kunstraum Buchberg

A bécsi MuseumsQuartier mellett a szélesebb közvélemény számára Bogner és felesége, Gertraud mégis elsősorban műgyűjtőként ismert. Gyűjteni a múlt század 70-es éveiben kezdtek és csakhamar nyilvánvalóvá vált számukra, hogy elsősorban a konstruktív-konkrét és a konceptuális művészet az ő világuk. A gyűjtés azt követően vált intenzívebbé, hogy 1979-ben egy workshopot rendeztek a konstruktív művészek nemzetközi munkaközössége tagjainak részvételével, melynek a másfél évtizeddel korábban családjuk birtokába került buchbergi kastély adott otthont. (Magának a kastélynak a története a XII. századig nyúlik vissza; az idők során számos tulajdonosa volt, akik koruk divatjának és saját igényeiknek megfelelően sokszor átépítették és bővítették.) Ez a workshop mérföldkőnek bizonyult, több értelemben is. Egyrészt, az ennek keretében született, a résztvevő művészek egy-egy alkotását tartalmazó mappa és az érintett művészektől kapott kisebb munkák fontos szerepet játszottak a gyűjteményépítésben, másrészt ekkor vált Bognerék számára nyilvánvalóvá, hogy a kastély, bár állapota nem volt jónak mondható, a legszükségesebb munkák elvégzése után kiváló terepet biztosít egy gyűjtemény elhelyezésére és igen nagy teret kínál helyspecifikus munkák elkészítésére is. (Az említett workshopnak az éppen a napokban elhunyt Gáyor Tibor személyében magyar résztvevője is volt, így az akkoriban Ausztriában élő művész egy munkája a mappában is szerepelt.) Innentől kezdve a gyűjteményépítés felgyorsult. A súlypont továbbra is a konkrét-geometrikus, illetve a konceptuális művészet maradt, és markánsan érvényesült a gyűjtőknek az a szándéka, hogy az érintett irányzatokhoz tartozó osztrák pozíciókat nemzetközi kontextusba ágyazva mutassák be. Ebben a kontextusépítésben fontos szerep jutott a Bogner még „előző életében” megismert közép- és kelet-európai régió művészeinek. Így kerültek a gyűjteménybe a már említett Gáyor Tibor mellett többek között Maurer Dóra, Vera Molnár, Megyik János és Mengyán András munkái. Bognerék nemcsak befutott művészektől vásároltak; szívesen fedeztek fel ígéretes fiatalokat is – ami számukra az első nagyobb vásárlás volt, mesélték később, az az érintett művészek számára sokszor az első nagyobb eladást jelentette.

PostPin It!

Mit kezdjen egy múzeum a hamisítványokkal?

Közzétette szerző

Lehet szépíteni a dolgot, de az még sosem vált dicsőségére egy múzeumnak, ha kiderült, hogy falain hamis festmények vagy grafikák függtek, posztamensein hamis szobrok álltak. Ez még akkor is kellemetlen, ha a múzeumba letétként került vagy időszaki kiállításra kölcsönzött alkotás eredetisége kérdőjeleződik meg, s még inkább kínos, ha ez az intézmény törzsanyagába tartozó művel – vagy művekkel – történik meg. Ennélfogva a hamisítványnak bizonyult munkákat többnyire csendben eltávolítják és elsüllyesztik a raktárak mélyén. Persze, ezt nem mindig lehet csendben megtenni; amikor egy-egy kiállításon szereplő munkák mindegyikére vagy legalábbis többségére a gyanú árnyéka vetül, akkor a nyilvános botrányt nem lehet elkerülni. De ezek speciális esetek; ilyenkor többnyire valaki vagy valakik által tudottan hamis művek egy-egy életműbe való beemelésére irányuló szándékról van szó, melynek megvalósítása nem is képzelhető el az érintett intézmények vezetőinek vagy legalábbis az adott kiállítás előkészítésébe bevont munkatársainak tudatos közreműködése, vagy legjobb esetben is bűnös felelőtlensége nélkül. Azt hihetnénk, hogy ilyesmi legfeljebb „a világ szemétől távol”, eldugott kis múzeumokban fordul elő, azonban sajnos nem így van: alig múlik el év, amikor ne jönnének hírek komoly intézmények egy-egy kiállításának váratlan, idő előtti bezárásáról, majd múzeumi vezetők gyors lemondásáról, miután kiderül, hogy az érintett tárlatokon kiállított művek többsége hamis volt. Néhány konkrét példát is említünk az utóbbi évekből, jelezve, hogy jó nevű intézmények is beleeshetnek ebbe a csapdába, és a felvizezni szándékozott életművek létrehozói között ott vannak a művészettörténet legnagyobbjai is. 2017-ben a genovai Palazzo Ducale Modigliani-kiállításának számos tételéről derült ki, hogy hamisak; egy évvel később a Genti Szépművészeti Múzeum egy magángyűjteményre építő orosz avantgárd kiállításának legtöbb darabjáról, köztük Kazimir Malevics, Pavel Filonov, Alexandra Exter munkáiról bizonyosodott be, hogy hamisítványok; a ljubljanai Szlovén Nemzeti Múzeumban egy nappal a megnyitó előtt fújták le tavaly egy neves műgyűjtő család hamisítványokkal teletűzdelt kollekciójának bemutatását és ugyancsak tavaly a floridai Orlando Museum of Art teljes vezetése lemondásra kényszerült, miután kiderült, hogy szenzációként beharangozott Basquiat-tárlatukon is több volt a hamisítvány, mint az eredeti festmény.

Enteriőr a Genti Szépművészeti Múzeum 2018-as orosz avantgárd kiállításáról. A Genti Szépművészeti Múzeum jóvoltából

Az utóbbi évek hamisítási ügyeinek ha nem is a legnagyobb, de talán leglátványosabb múzeumi áldozata Észak-Rajna-Vesztfália Művészeti Gyűjteménye volt Düsseldorfban, mely annyira megörült egy Malevics-festménynek, mely számos más munkával együtt egy alapítvány ajándékaként 2014-ben került a tulajdonába, hogy annak motívumára építette új logóját is. Amikor a múzeum később alaposabb vizsgálatoknak vetette alá az 1915 körülre datált festményt, kiderült, hogy az évtizedekkel később, a 70-es évek első felében készült.

PostPin It!

„Ha jó néző akarsz lenni, észre kell venned, milyen játékot játszik veled a kép” – Rényi András kurátor a balatonfüredi MOMŰ állandó kiállításáról

Közzétette szerző

A hidrológus professzor Szöllősi-Nagy András és festőművész felesége, Nemes Judit mára kétezernél is több művet számláló gyűjteményének építése néhány évtizede idehaza, az Európai Iskola mestereinek már akkor is nehezen hozzáférhető műveivel indult, majd hosszú ideig Franciaországban folytatódott, ahová Szöllősi-Nagy munkája szólította a házaspárt. Itt előbb a Franciaországban élő magyar képzőművészek és fotográfusok alkotásai kerültek figyelmük középpontjába, majd érdeklődésük mindinkább a konkrét és geometrikus művészet felé fordult, s kollekciójuk egyre erőteljesebb nemzetközi dimenziót kapott. A gyűjtemény állandó otthona megteremtésének, a nagyközönség számára hozzáférhetővé tételének igénye jó másfél évtizede fogalmazódott meg bennük először; a múzeum koncepciójának kidolgozása párhuzamosan zajlott a kollekciót befogadni kész partner keresésével. A hosszú keresés végül eredménnyel járt és Balatonfüred városával jött létre egy olyan megállapodás, melynek értelmében – ahogy Szöllősi-Nagy fogalmaz – a város biztosítja a hardvert, azaz rendelkezésre bocsájtja az épületeket és üzemelteti az intézményt, a gyűjtők pedig a szoftverért felelnek, azaz ők töltik meg az épületeket tartalommal. A MOMŰ több lett, mint egyszerű kiállítóhely: egy kortárs művészeti központ született, amely állandó és időszaki tárlatai mellett nemzetközi archívumnak, kutatóhelynek, konferencia- és oktatóbázisnak is helyet ad, múzeumpedagógiai programokat, előadásokat, koncerteket fog szervezni.

A most megnyílt állandó kiállítás – pontosabb lenne állandóan változó kiállításról beszélni, hiszen a tervek szerint a falakon rendre cserélődnek majd a gyűjtemény darabjai – az Európa összeköt címet viseli és meggyőzően demonstrálja, hogy a művészek és irányzatok a kontinens drasztikus politikai megosztottságának évtizedeiben is hatottak és reagáltak egymásra; a vasfüggöny évtizedeiben is létezett egyfajta szellemi kontinuitás. A kiállítás tulajdonképpen „kettő az egyben”, hiszen – a gyűjtemény összetételét követve – egy nagyobb képzőművészeti és egy kisebb fotográfiai fejezetből áll. A gyűjtők, bár náluk jobban senki sem ismerheti a kollekciót, úgy döntöttek, külső szakembereket kérnek fel kurátornak – a képzőművészeti anyaghoz Rényi András, a fotógyűjteményhez Somosi Rita személyében –, akik friss, elfogulatlan szemmel tekintenek az évtizedek során összegyűjtött műtárgyegyüttesre és jó eséllyel fedeznek fel benne korábban fel nem tárt összefüggéseket is.

Ezúttal Rényi Andrással, az állandó kiállítás A képek játéktere című képzőművészeti fejezetének kurátorával beszélgettünk. Rényi az ELTE Bölcsészettudományi Kara Művészettörténeti Intézetének egyetemi tanára; ebben a minőségében és számos más módon, többek között sokrétű publikációs tevékenységével is a hazai képzőművészeti színtér fontos szereplője, kurátori feladatokat azonban csak elvétve vállal.  

PostPin It!