Az előző részben tárgyalt jelenségekkel párhuzamosan erősödött fel az a tendencia, amelynek mentén az irodalomtudomány mintha kisajátította volna az irodalmat, mintha elvenné az olvasóktól a szépirodalmi szövegeket. Belehelyezi ezeket a saját nyelvi regiszterébe, értékítéleteket és döntéseket hoz az egyes művekről, az egyszeri olvasónak érthetetlen nyelvezetet használ. Nem olyan ez, mintha a tudomány szándékosan teremtene szakadékot a mű és az olvasó között?
Bezeczky Gábor szerint ott a senki földje van, de az én műhelyemnek, a Kulcsár Szabó-iskolának eléggé erőteljes állítása, hogy a művek nem magukban állnak, soha nem mi vagyunk az első olvasójuk, hanem már mindig úgy találkozunk velük, hogy azok olvasva voltak. És megolvasva is, ehhez tartozik a tudományos recepció. Tehát a mi munkánk – és ebben igazad van – valóban elitistának tekinthető, de mégiscsak egy olyan közvetítői munka, amely arra irányul, hogy a művek teljesebben vagy máshogy legyenek megérthetők, mint addig. És persze lehet minket ennek az empirikus oldalával szembesíteni, hogy ugyanakkor a mi nagyszerű elemzéseinket hány olvasó olvassa.
Amit manapság irodalomkritikának nevezünk, annak két válfaja van. Az egyik, amikor körbecsókolgatjuk egymást céhen belül, és semmitmondó dicséreteket írunk a haverról, a másik pedig a tudományosabb elemzőmunka, ami viszont már egy akadémiai szint, de ez a közönséges olvasó számára biztos, hogy nem értelmezhető.