Mégiscsak kétféle ember van. Az egyik kipislog reggel az ablakon, felnéz a szürke égboltra, lenéz a buborékos pocsolyákra, és azt mondja: ronda idő van. A másik felnéz az esőt hozó fellegekre, lenéz az ázott földre, és megállapítja, hogy ennél jobb időjárás nem is jöhetett volna – hiszen tavasz van, és minden csöpp vizet mohón kortyol az aszályos vidék. De nemcsak a kertművelő ember fogadja örömmel a csapadékot, hanem azok is, akik ilyenkor szívesen kuporodnak össze a karosszékükben, és mélyednek el egy-egy könyvben. Én is ez utóbbi tevékenység mellett döntök, és habozás nélkül nyúlok Mikó Imre Az utolsó erdélyi polihisztor című könyve után.
Emlékszem, kisiskolás voltam, amikor először hallottam a furcsa hangzású polihisztor szót, és azonnal megragadt a fejemben, hogy olyasvalakit jelöl, aki több tudományterületen is nagy jártasságra tett szert. Volt saját polihisztorom is: Emi néni. Mert ez az én Emi nénim matematika, fizika, magyar és történelem szakokon végzett, és a szíjhajtásról éppúgy el lehetett vele diskurálni, mint Tompa Mihály költeményeiről.
Aztán polihisztornak tartottam azt a két idősebb hölgyet is, akik három-négy idegen nyelven beszéltek, és hol a matematikus Gauss életéről, hol Luther Márton fordítói munkájáról, hol meg a meisseni porcelángyártásról meséltek nekem kedd és csütörtök délutánonként, amikor a gondjaikra voltam bízva.