Best WordPress Hosting
 

Erdély képzőművészetéről indít új előadássorozatot a BÁV Becsüs Akadémia

A BÁV Becsüs Akadémia a különböző szakágakban tevékenykedő becsüsök képzésén túl a Szabad Akadémia keretében rendszeresen szervez előadássorozatokat a művészet iránt érdeklődők szélesebb köre számára is. A témák rendkívül változatosak; az egyes művészettörténeti korszakok vagy művészeti irányzatok bemutatása mellett a programok bepillantást engednek a műgyűjtés és a műkereskedelem világába, de foglalkoznak olyan kérdésekkel is, mint a műtárgyhamisítás vagy a műtárgyvédelem. A képzőművészet mellett sokszor kerülnek a figyelem középpontjába a műtárgyak egyéb kategóriái, így a porcelánok és kerámiák, az órák és ékszerek, bútorok és szőnyegek is.

Az idei év első, négyrészes előadássorozata az erdélyi képzőművészet és műgyűjtés néhány izgalmas fejezetét villantja fel.

Az előadások időpontjai és témái:

Templomot tervezett, regényt írt, de IV. Károly koronázási ünnepségét is ő készítette elő

Erdélyi szász család sarjaként jött a világra Temesvárott, apja, Karl Kosch postatisztviselő volt. A nagyszebeni és a kolozsvári diákévek után a budapesti Műegyetem építész szakán folytatta tanulmányait, tervezésben az elsők közé tartozott, amiről számos elismerés, pályázati díj tanúskodott. 1907-ben lediplomázott, diplomamunkája, az Egy főúri kastély terve – konzulense Schulek Frigyes volt – osztatlan sikert aratott, és diplomadíjra terjesztették fel. Ebben az évben adta nyomdába első könyvét is Székely balladák címmel, amelyet jegyajándékul szánt kedvesének, későbbi feleségének, Balázs Idának.

Ösztöndíjasként Székelyföld, Torockó és Kalotaszeg építészetét és néprajzát tanulmányozta. Így alakította ki sajátos stílusát, amelyben a szecesszió és az erdélyi népi építészet, díszítőművészet elemei keverednek. 1908-ban önálló építészeti irodát nyitott, első munkái között szerepelt – más tervezőkkel közösen – az óbudai református parókia, a zebegényi katolikus templom és az állatkerti pavilonok tervezése is.

1910-ben a kalotaszegi Sztánán felépítette Varjú-várnak nevezett nyaralóját, későbbi lakóházát, és megírta Régi Kalotaszeg című könyvét. Kalotaszeg címmel lapot is indított, illetve megtervezte a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot.

„A forradalom nem istennő, hanem egy szajha” – Libertate ’89 – Nagyszeben

Tudor Giurgiu Libertate ’89 – Nagyszeben című filmje az 1989-es román forradalom egy ismeretlen epizódját hozza testközelbe úgy, hogy közben a nagyszebeni uszodában kialakult fogolyhelyzettel a kelet-európai rendszerváltások legfőbb problémáival is szembesíteni képes. „A forradalom nem istennő, hanem egy szajha. Sosem volt tiszta, sosem volt szent és sosem volt tökéletes.” A Szerencsevadászok című, 1966-os westernben […]

The post „A forradalom nem istennő, hanem egy szajha” – Libertate ’89 – Nagyszeben appeared first on Filmtekercs.hu.

„Távol akartam tartani magam a témától” – Interjú Tudor Giurgiu filmrendezővel

Tizennyolc éves volt, amikor kitört a romániai forradalom. Ősélmény, melyről mindig is filmet akart készíteni, vagy ez később került a céljai közé?

Távol akartam tartani magam ettől a témától az ellentmondásossága miatt. De mikor lehetőség adódott, és megismertem a Nagyszebenben történteket, sokként értek. Miután beleástam magam az eseményekbe, úgy gondoltam, a generációmnak beszélnie kell erről, mert megtapasztaltuk ezt az időszakot. Tükröt kell tartanunk a fiatalabbaknak, mivel ők már nem élték át. Az életemet teljesen megváltoztatta a forradalom. Orvosnak készültem, aztán a kommunizmus bukása után inkább afelé sodródtam, ami mindig is érdekelt, így kerültem a filmes világba. A nyolcvanas–kilencvenes évek fordulója mély nyomot hagyott a magánéletemben és a karrieremben is. Ma a múlt felé kell fordulnunk, mert még nem igazán tudtunk kapcsolódni hozzá filmes értelemben, nem mondtunk el róla még eleget. Többet értenénk meg a társadalmunkból, a viselkedésünkből, ha visszanéznénk, hogy megtaláljuk a problémáink gyökerét.

Három év kutatómunka van a film mögött. Hogyan reagáltak az emberek, akikkel megosztotta a terveit? Inkább eltávolodtak, vagy támogatták?

Nem a Golden Gate, de aranyat ér! – A híd

A hidak misztikus dolgok. Ahogy hajózni muszáj, hidat építeni is muszáj – ez az emberiség alapélménye. A hidak összekötnek elérhetetlen, távoli dolgokkal, hihetetlen mérnöki teljesítmény a megépítésük. Szeretünk sétálni rajtuk, lenézni a mélybe – és nem véletlen az sem, hogy az öngyilkosok kedvenc építményei… Élet és halál, összekötőkapocs és emberfeletti munka – ezt mind jelenti […]

The post Nem a Golden Gate, de aranyat ér! – A híd appeared first on Filmtekercs.hu.

A misztérium arcai – Kőbe vésett teológia

Rácz Norbert Zsolt írása a Helyőrség oldalán jelent meg.

Például tudtad-e, hogy Európa legkeletibb gótikus katedrálisa Erdélyben, Brassóban található? Hát azt, hogy a Maros folyó mentén fedezték fel a térség első, honfoglaláskori keresztény templomait, amelyek minden bizonnyal bizánci, azaz ortodox keresztények voltak? Sőt, azt tudtad-e, hogy Erdélyben jött létre az egyetlen magyar alapítású keresztény protestáns felekezet, az unitárius egyház?

Én egy olyan városban nőttem fel, ahol a hagyományos és kevésbé megszokott keresztény felekezetek teljes palettája megtalálható. Gyermekkoromban meglátogathattam a kolozsvári Fő tér impozáns gótikus templomát, a Szent Mihály katedrálist, de átugorhattam a Bocskai téri ortodox templomba, s útközben meglátogathattam az evangélikusok, majd az unitáriusok templomait, végül pedig a reformátusok kétágú templomát. Sőt, ha kedvem tartotta, a monostori apátság román kori temploma körüli dombon üldögélhettem, s merülhettem el képzeletben a tatárjárás szörnyűségeiben, vagy a Budai Nagy Antal felkelés üszkös idejében. Minden templom másról szól. Más történelmi korról, s a keresztény tan más-más vetületéről. Most a kőbe vésett teológiáról szeretnék szólni.

Szörnyetegek / R.M.N. (2022)

írta Nikodémus Megroppanó világhelyzetben szeretünk menedéket keresni és elbújni: saját hiteinkbe, egy magunk-teremtette privát édenbe vagy az egyéni boldogság biztos sáncai közé. Hogy mindez lehet akár egy gondosan kiagyalt hazugság? Legtöbbször nem zavar minket. Két, nemrég bemutatott film azonban nem… Olvass tovább →

The post Szörnyetegek / R.M.N. (2022) appeared first on FilmDROID.

Találkozó párhuzamosok – Tompa Andrea Fejtől s lábtól című könyvéről

Többen és többször is rábeszéltek erre a könyvre. Először egy könyvesbolt tulajdonosa, akivel konferencián találkoztunk; aztán egy ismerős, akinek arról dilemmáztam, elhozzam-e magammal a tengerentúlra ezt a vaskos könyvet; s végül a főszerkesztőm, aki az általam javasolt tizenvalahány könyv közül először erről kért kritikát. Muszáj volt nekifogni tehát, s kideríteni, a szerző származásán túl mi és miért irányít a regényhez. Már az első fejezetben fény derült többszörös érintettségemre, és onnantól kezdve alig tudtam letenni (továbbá több rokonomnak és barátomnak is ajánlottam) ezt az először 2013-ban megjelent és 2022-ben már nyolcadszor kiadott, 541 oldalas, száz évvel ezelőtt, Kolozsváron játszódó remekművet.

Már az első oldalak után nyilvánvalóvá váló többszörös érintettségem csak akkor lehetne erősebb, ha magam vagy felmenőim zsidók és/vagy orvosok lennének. Nem azok, mégis hetekre lebilincselt a két erdélyi orvos(tanhallgató) múlt századfordulón zajló párhuzamos élettörténete. A két fiatal életét naplószerűen elbeszélő, mégsem naplóként bemutató történetfolyam olvasása közben négygenerációs időutazást éltem át. Anyaországba települt erdélyi vagyok magam is, aki egyetemistaként és fiatal nőként nem sokkal a rendszerváltás után egyedül igyekezett megtalálni a helyét az egyszerre csodált és lenézett Budapesten (e kettős érzést éli meg a két szereplő is, ahogy Trianon következményeként az egész erdélyi magyarság immár több mint száz éve). Másrészt Székelyföldön, a Barcasághoz egészen közel nőttem fel, míg szüleim Kolozsváron voltak egyetemisták, így mind a kolozsvári (magyar) egyetemista élet, mind a fürdők világában való, a brassói és a barcasági románsággal közös járatosság gyakran utalt a szüleimre, és elevenítette fel számomra a gyermekkoromat. Harmadrészt anyai nagyapám Brassóban nőtt fel, így nagyszüleim ott éltek, mielőtt Kolozsvárra költöztek (tehát ellenkező irányban mozdultak, mint a könyvbeli fiatalok). S végül élénkké vált dédszüleim emléke is, akik a regény főhőseivel nagyjából egyidősek, és így szintén testközelből élték meg/át Trianont.

És ezt az többgenerációs időutazást nemhogy nehezítette volna, hanem kifejezetten segítette a mai köznyelvtől eltérő, régies és tájszólással teli, helyenként orvosi szakzsargonnal terhelt, nehézkesnek mondott nyelvezet, amely számomra élményszerűen ismerős, s nemhogy eltávolított volna a hősöktől és a történettől, hanem szinte testközelbe hozta őket: nem is olvastam, hanem hallottam és láttam őket – hetekre beköltöztek az életembe, amely jelenleg annyira távol van a megszokottól (Budapesten lakom, de hónapok óta Amerikában élek), hogy a regény olvasása közben néha nem is tudtam, hol vagyok: Erdélyben, Budapesten vagy a tengerentúlon. Arról nem is beszélve, hogy a nagyvárosban idegenként sodródó erdélyi egyetemistaként magamra ismertem az önkifejezés sürgető vágyáról, ugyanakkor az ehhez szükséges fejlett verbális készség hiányáról árulkodó, időnként kapkodó, suta mondatszerkezetekben is – akkor is, ha magam sosem beszéltem így.

„Egész életemben utáltam a nyájakat” – Szinetár Miklós Bánffy Miklósról és magyarságról

A Kossuth-díjas színházi, opera-, televíziós és filmrendező, forgatókönyvíró, érdemes és kiváló művész, a Magyar Állami Operaház korábbi főigazgatója, a Magyar Televízió egykori elnökhelyettese, a Halhatatlanok Társulata kuratóriumának elnöke, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja a 150 éve született erdélyi grófról mesélt.

„Ha megkérdeznék, ki az emberi ideálom, akit a legtöbbre tartok, Bánffy Miklós lenne a válaszom. Érdekes, hogy én, a Bérkocsis utcai proligyerek ennyire vonzódom ehhez az erdélyi arisztokratához, de egészen tökéletes élet az övé a maga gazdagságában, tisztességében, humanizmusában” – mondja Szinetár Miklós. Már az Operaház főigazgatója volt, amikor megismerte ezt a kivételes életművet, az elődjéét, hiszen 1912 és 1917 között kormánybiztosként Bánffy is az Operaház élén volt intendáns. „Elolvastam az életrajzát, és a rajongója lettem. Elkezdtem kutatni az életét, olvasni a műveit; nem értettem, miért nincs ott a köztudatban, hogy egy ilyen nagyság élt köztünk. Íróként is elképesztő. Engem rettentően bánt, hogy Bánffynak Magyarországon nincs akkora kultusza, mint Wass Albertnek, aki nem is fogható hozzá” – jegyzi meg.

Erdélyi történet

Az utolsó erdélyi polihisztor – Mikó Imre Brassai Sámuelről

Mégiscsak kétféle ember van. Az egyik kipislog reggel az ablakon, felnéz a szürke égboltra, lenéz a buborékos pocsolyákra, és azt mondja: ronda idő van. A másik felnéz az esőt hozó fellegekre, lenéz az ázott földre, és megállapítja, hogy ennél jobb időjárás nem is jöhetett volna – hiszen tavasz van, és minden csöpp vizet mohón kortyol az aszályos vidék. De nemcsak a kertművelő ember fogadja örömmel a csapadékot, hanem azok is, akik ilyenkor szívesen kuporodnak össze a karosszékükben, és mélyednek el egy-egy könyvben. Én is ez utóbbi tevékenység mellett döntök, és habozás nélkül nyúlok Mikó Imre Az utolsó erdélyi polihisztor című könyve után.

Emlékszem, kisiskolás voltam, amikor először hallottam a furcsa hangzású polihisztor szót, és azonnal megragadt a fejemben, hogy olyasvalakit jelöl, aki több tudományterületen is nagy jártasságra tett szert. Volt saját polihisztorom is: Emi néni. Mert ez az én Emi nénim matematika, fizika, magyar és történelem szakokon végzett, és a szíjhajtásról éppúgy el lehetett vele diskurálni, mint Tompa Mihály költeményeiről.

Aztán polihisztornak tartottam azt a két idősebb hölgyet is, akik három-négy idegen nyelven beszéltek, és hol a matematikus Gauss életéről, hol Luther Márton fordítói munkájáról, hol meg a meisseni porcelángyártásról meséltek nekem kedd és csütörtök délutánonként, amikor a gondjaikra voltam bízva.

A harcmezőtől a körtefáig – Petőfi-emléktúra Erdélyben (2.)

Petőfi körtéje

„(K)oszorús népköltőnk, a tűzlelkű P. S. hír szerint elveszett” – írták 1849 nyarán. Akkor keltek szárnyra azok a történetek, amelyek az évtizedek során legendákká alakultak. Kétségtelen, hogy a legendagyártásban Székelykeresztúr igencsak élen járt – állapíthatjuk meg minden negatív előjel nélkül, hiszen őszinte tisztelettel emelték a legendák magasságába a vátesz utolsó napjának pillanatait. A Nagy-Küküllő melletti városban Sándor Zsigmond Ibolya muzeológussal találkozunk, aki a Gyárfás-kúria kertjében fogad bennünket. Ez az a helyszín, ahol a költő elfogyasztotta utolsó vacsoráját: bivalytejes túrós puliszkát. Csoda, hogy nem nyílt még étterem a városban, amely ezt a fogást kínálná a látogatóknak, akik télen ugyan még csak szórványosan, a pünkösdi búcsú időszakától viszont már tömegesen keresik fel a város Petőfi-emlékhelyeit.

A Gyárfás-kúria Székelykeresztúron

A harcmezőtől a körtefáig – Petőfi-emléktúra Erdélyben

Azt mondják, aki Petőfi nyomába ered, annak az 1849-es csata helyszínét, az Ördög-patak Segesvár határában húzódó völgyét kell felkeresnie. Egyedül nehezen találnánk meg az egykori harcmezőt, ezért úgy döntünk: arra kérjük a hely ismerőjét, Szabó Józsefet, hogy kalauzoljon bennünket. A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, az emlékház gondnoka készséggel áll rendelkezésünkre. Autóval indulunk, és a Fehéregyháza határában húzódó dombok felé kanyarodunk. Idegenvezetőnk útközben arról mesél, hogy már gyermekként is szeretett volna minél többet megtudni Petőfiről. Nem csak azért, mert a tanárai kisiskolás korától az ő szellemében nevelték, hanem mert a költő titokzatos eltűnésének története lenyűgözte, és kíváncsi volt, a Haller család miért éppen a házuk szomszédságában emelt emlékmúzeumot a tiszteletére.

Szabó József a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke és a ház gondnoka

Leparkoljuk az autót, és a református temető mellett felkapaszkodunk az erdők irányába. Zord az idő, északi szél vág az arcunkba. Lassan magunk mögött hagyjuk a falu zajait. Sehol egy lélek, lihegünk a kaptatón. A fák recsegnek-zúgnak. Aztán hirtelen minden elcsendesedik, mintha az erdő is visszafojtaná lélegzetét, hátha meghalljuk a 174 évvel ezelőtti csata zaját. – Itt, az Ördögerdő alatt állt fel a hadtest balszárnya, itt zajlott a szomorú végkifejlet – magyarázza kísérőnk. – Lüders tábornok, az ellenség vezére Marosvásárhely irányából várta az erőteljesebb támadást, ezért már az ütközet reggelén megosztotta seregét, és az egyik felét a marosvásárhelyi oldalon pihentette. Bem azt hitte, valamennyi orosz csapat harcba szállt, és úgy ítélte meg, hogy a balszárnyon törésre viheti az ütközet sorsát, de mivel a segítségként várt két ezred nem érkezett meg, arra kényszerült, hogy a jobbszárnyról három székely századot átirányítson a másik szárny erősítésére. Lüders a csapatok mozgásából arra következtetett, hogy nem kell újabb magyar seregekkel számolnia, ezért nyomban bevetette addig pihenő egységeit, amelyek alig egy-két órás küzdelemmel eldöntötték az ütközet sorsát – mondja József.

„A barátságunkból született ez a film” – Szebeni Zsuzsa színháztörténész a Szilvássy Carola-film készítéséről

Ki ne kapná fel a fejét, ha ennyire komplex személyiségről hall? A rendkívüli asszonyról, báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Caroláról történelmi dokumentumfilm készült A maga természete szerint és szabadon címmel. A film erdélyi bemutatókörútjának székelyudvarhelyi állomásán Szebeni Zsuzsa színháztörténésszel, a Carola Egyesület elnökével beszélgettünk. 

Amikor 2010-ben a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum munkatársaként megszervezted az első Bánffy-kiállítást, megemlítetted, hogy a gróf múzsája, Szilvássy Carola életpályáját szinte még Bánffyénál is izgalmasabbnak tartod. Miért kezdett érdekelni a személye? 

Korábban is hallottam róla, a személyiségéről, de levéltári dokumentumokban csak 2003 körül találkoztam a nevével. Bánffy Miklós hagyatékának dokumentumai az ő életének körvonalait is megrajzolják. Klasszikus arisztokrata neveltetése és műveltsége arra is predesztinálhatta volna, hogy illemtudó, szabálykövető legyen, de nem így alakult, és én izgalmasnak találtam a makacsságát, a modern szemléletét, a közvéleményre mit sem hederítő önállóságát. 

Egy eltűnt vallási közösség nyomában – kerekasztal-beszélgetés az erdélyi szombatosok történetéről

Erdély mindig is sajátos részét képezte a történelmi Magyarországnak és Európának is. Különlegessége nemcsak vadregényes, misztikus tájaiban és gazdag kulturális hagyatékában keresendő, de a szociológiai-vallási diverzitás okán is egyedülálló adottságokkal rendelkezett és rendelkezik ma is. Ez utóbbi tekintetében talán kevéssé közismert tény, hogy Erdély otthont adott egy olyan keresztény vallási irányzatnak, mely a szentháromságtagadó tanokból kiválva ószövetségi, zsidó hagyományokat, rítusokat és szokásokat vett át. Képviselőiket szombatosoknak hívták, amely elnevezés a leginkább szembetűnő, katolikus keresztény szokásrendtől eltérő vonásra utal: az irányzat követői nem a vasárnapot, hanem a szombatot tartották megszentelendő napnak. Szokásaik között ugyanakkor megtalálható volt például a kóser étkezés szabályainak tartása, tanaikban pedig – az unitárius vallásgyakorláshoz hasonlóan – Jézus emberként, nem pedig Isten fiaként tűnik fel.

Erről a vallásszociológiai kuriózumról írt könyvet Újlaki-Nagy Réka, aki az erdélyi szombatosok történetét, szokásait kutatta éveken keresztül. Kötete Keresztények vagy zsidók? A korai erdélyi szombatosság (1588–1621) címmel jelent meg, nemrég pedig angol nyelven is kiadták a monográfiát. Ezen alkalomból szerveztek kerekasztal-beszélgetést a Budapesti Unitárius Egyházközség Pecz Samu Termébe, amelyen a szerzőn túl Koltai Kornélia hebraista, Balázs Mihály irodalomtörténész, Molnár Antal történész és Kiss Endre filozófus vett részt. A beszélgetést Ács Pál irodalomtörténész vezette.

A könyv szerzője, Újlaki-Nagy Réka. Fotó: Szabó Mátyás

Megvolt a nyertes, de a lakosság nyomására új pályázatot írnak ki a Petőfi-szoborra

Kifogásolja a Sepsiszentgyörgyön felállítandó Petőfi-szobor kiválasztására felkért szakmai zsűri, hogy az önkormányzat lakossági nyomásra új pályázatot ír ki a köztéri alkotásra.

Petőfi Sándor köztéri szobrát július végén avatnák fel a székelyföldi Kovászna megye székhelyén a megyei és a sepsiszentgyörgyi önkormányzat, valamint a helyi kulturális intézmények által meghirdetett Petőfi-emlékév záróeseményeként.

A sepsiszentgyörgyi önkormányzat által kiírt pályázatra hat pályamű érkezett, a szakmai zsűri Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotását ítélte a legjobbnak, aki hétköznapi emberként ábrázolta az ifjú Petőfit. A nyertes pályaművet azonban számos kritika érte a lakosság részéről a közösségi oldalakon, ezért az önkormányzat decemberben bejelentette: új pályázatot ír ki.

Tapodi Brigitta: Amit örökül kapsz

Nagyon sok gondolat kavarog bennem azt illetően, hogy mivel kezdjem ezt a bejegyzést. Azzal, hogy bizony az én családomban is többször megfogalmazódott az elindulás gondolata, végül mentünk is, meg nem is, maradtunk is meg nem is? Mert attól, hogy az országban maradtunk, még a szülőhelyünkről elköltöztünk, és így, ha kicsiben is, de megtapasztalhatjuk, hogy milyen idegennek, szülőhelytől elszakítottnak lenni. 

Vagy kezdjem azzal, hogy mennyire sajnálom, hogy nem voltam elég felnőtt, vagy érett, vagy egyszerűen nem gondoltam arra, hogy jobban kifaggassam nagyszüleimet az életükről, a gyerekkorukról, az általuk megélt tragédiákról, örömökről és szépségekről, boldogságról, munkáról, születésekről, halálokról, családi kapcsolatokról, esetleg titkokról, amíg még megtehettem volna?

Vagy azzal, hogy imádok emlékezni a nagyszüleim történeteire, az édesanyám és nagybátyám, és más idősebb családtagok által elmesélt élettörténetekre és pillanatokra, ugyanakkor fájdalmasak is ezek a történetek, mert sokan már nincsenek velünk a szereplői közül, már csak az emlékeinkben és régi fényképeken élnek. 

A kuvasz sem akar kevert fajú lenni – Ki kutyája vagyok én?

A csángó népi hangszereken játszott Örömódánál semmi nem jelzi jobban, mennyire elkorcsosult a régen vad szilaj kuvasz. Ami egykor még a nagy medvét is megkergette, mára már udvari jószág lett. Lakatos Róbert a Ki kutyája vagyok én? című filmben kifejti, ez így miért nem mehet tovább. Játékos áthallásokkal teli Lakatos Róbert kolozsvári rendező legújabb dokumentumfilmje. […]

The post A kuvasz sem akar kevert fajú lenni – Ki kutyája vagyok én? appeared first on Filmtekercs.hu.

Megosztva kapta két pályakezdő filmes az erdélyi Filmgalopp fődíját

A zsűri indoklása szerint mindkét film egyedi hangon szólalt meg. Az Így gyújtottam fel a barátnőmet a harmadik randinkon esetében hangsúlyozták, hogy ez a film bárhol megállná a helyét. A Játsszuk tovább kapcsán értékelték a rendezői koncepció erejét, a filmnyelv érzékeny használatát.

A Filmgalopp 1 millió forint értékű fődíját a Nemzeti Filmintézet ajánlotta fel, a hozzá tartozó trófea megalkotását pedig a bukaresti Liszt Intézet támogatta. A tíz versenyfilm a fesztivál kezdetétől pénteken éjfélig elérhető volt online is, és a közönségszavazás is online zajlott. Eszerint a közönségdíj nyertese Mikola Csengele Finding Zoé című filmje. A zsűri két különdíjat is odaítélt, ezeket László Barna Freedom Ridere és Sós Timothy Suborbitalja kapta.

A szombat esti díjkiosztó ünnepségen Hatházi András átvette a Sárga Csikó-díjat, Váró Kata Anna pedig a Filmtett Egyesület kritikusi nívódíját, a Fám Erika-díjat.

József Attila erdélyi gyökerei

József Attila identitását erdélyi gyökerei is táplálták – fogalmazódott meg egy Kolozsváron tartott József Attila-konferencia előadásaiban.

Az Egy (közép)európai… József Attila és a romániai kultúrák című, pénteken zárult háromnapos konferencián magyarországi és erdélyi kutatók, irodalomtörténészek boncolgatták a József Attila-életmű eszmetörténeti összefüggéseit, a költő erdélyi kötődéseit.

Balázs Imre József, a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar irodalomtudományi intézetének docense, a konferencia egyik szervezője a rendezvény péntek esti zárása után elmondta: a költő identitása az élete során sokat változott, és markánsan szakaszolható.