via kultura.hu => eredeti post link
Szárnysötét, Tojáséj, Liliomszörny, Remetebál, Sugárpehely, Királyország, Űrgyűjtemény, Bánatszanatórium, Tyúkszemtanú, Körülálltalak, Tettbimbó, Szakállszentpéter, Oldalszem, Világocska, Jégfény, Merj!, Fényőrlő, Bűnbimbó, Emlékezzünk!
Elöljáróban annyit meg kell jegyezni, hogy Weöres Sándor sokat kísérletezett a magyar nyelv lehetőségeivel. A Tojáséj tehát nem a vers címe, hanem maga a vers. Vélhetőleg a magyar irodalom egyik legrövidebb költeménye. Tehát a cím és a vers egy és ugyanazon kifejezés. Az egyszavasokat, különös tekintettel a Tojáséjre, a következő szempontok alapján lehet bemutatni: stilisztikai, jelentéstani és grammatikai.
Stilisztikai szempontból ezek az egyszavasok mind hapax legomenonok, azaz olyan kifejezések, amelyekre csak egyetlen példa akad valamely nyelv irodalmában. A hapax legomenon görög kifejezés, szó szerinti jelentése ’egyszer olvasott’, ’egyszer mondott’. Tágabb értelemben neologizmusnak is tekinthető ezeknek a verseknek a nagy többsége. Egy általam felvázolt neologizmusrendszerben a gyakoriságuk alapján alkalmi vagy egyszeri neologizmusoknak, a létrejöttük célja szempontjából stilisztikai neologizmusoknak tekinthetők. Azok a kifejezések sorolhatók ide, amelyek nem kerülnek be a nemzeti nyelv szókészletébe, a pillanatnyi tartalmi és stiláris szükségesség hozza létre őket. Az expresszivitás érdekében megalkotott költői, írói szóalakok; megalkotásukkor a cél az egyediség, az egyszeriség, a szuggesztív kifejezésmód, ritkán a meghökkentés. Nyilvánvaló, hogy egyéni alkotások, az őket létrehozó írón, költőn kívül más nem használja, így nagyon jellemzőek az egyéni stílusra. A kifejezendő tartalmat szemléletesebben, erőteljesebben éreztetik meg, és elmélyítik az érzelmi hatást.