Best WordPress Hosting
 

Lator László elvesztett édenkertje

„Kiskorom talán legfontosabb, némi túlzással akár azt is mondhatnám, világszemléletemet meghatározó színtere egy óriási kert volt. Több versem is ebben az akkor titokzatosnak, sokféle jelentéssel zsúfoltnak érzett kisvilágban gyökerezik, három a címével is közvetlenül kötődik a kerthez. Azt hiszem, ott nyűgözött le először a szemem előtt, karnyújtásnyira zajló szakadatlan, de vele mégis egynemű létezés.” „A kert egyszerre kínálta a vad természet erejét és a jól gondozott kert szelídségét. Nekem ez az állandóan pusztuló és teremtődő anyagi világ az alapélményem” – írta Lator László, és a korábban vele együtt előkészített, 1920 és 1944 között készült családi fényképekből összeállított, de végül csak most, posztumusz, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia által kiadott, a közelmúltban az MTA könyvtárában bemutatott album közege és részben témája is az egykori, gyermekkori kert – a Gálffi László által az esten felolvasott emlékezés- és versrészletek jól illusztrálták ezt.

Sásvár, 1931. május, Lator István felvétele. „Ez megint a baromudvar, hátul a gépszín és a magtár, itt focizunk a gyerekekkel. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy ezek parasztgyerekek, és mindegyik kalapban, sapkában, mindegyik mezítláb van. A bátyámon, szemközt a labda mögött, ing, zokni, cipő, balra hátul félrehúzódva talán Ivánkovics Mari látszik.”

A könyvbemutató légköre, hangulata kivételesen lelkes, családias volt, és meghatóan a terembe idézte a költő emlékét. Sokak – barátok, tisztelők – adománya, előfizetése tette lehetővé a létrejöttét, és Lator nagyon szerette volna még kézbe venni. Több mint fényképalbum, nem csak díszes függelék az életműhöz; visszaemlékezései, A megmaradt világ párdarabjának is tekinthető, a jegyzetei tőle származnak, mondta el az est házigazdája, Ferencz Győző. Kemény Aranka, a kötet szerkesztője hálával emlékezett a költővel folytatott közös munkára, aki a régi, nagyrészt édesapja, valamint bátyja és Lator által készített képeket kezdetben magántermészetűnek és intimnek, poétikája szempontjából mellékesnek tartotta, de aztán partnerré vált abban, hogy az irodalmi képeskönyvek hagyományába jól illeszkedő, például Weöres Sándorról és Németh Lászlóról megjelent kötetekhez hasonló kötet megjelenhessen: az öt megmaradt családi albumból válogatva egy hatodik születhessen a köz számára. Interjút is adott e célból, és magyarázó kommentárokat is fűzött a képekhez. Nagyrészt ezekből, A megmaradt világ részleteiből és a témához kapcsolódó verseiből állt össze a könyv szövege. A családi albumok 361 képéből százhetvenet válogattak bele.

Egy szó mint száz: Weöres-versek egy szóban

Szárnysötét, Tojáséj, Liliomszörny, Remetebál, Sugárpehely, Királyország, Űrgyűjtemény, Bánatszanatórium, Tyúkszemtanú, Körülálltalak, Tettbimbó, Szakállszentpéter, Oldalszem, Világocska, Jégfény, Merj!, Fényőrlő, Bűnbimbó, Emlékezzünk!

Elöljáróban annyit meg kell jegyezni, hogy Weöres Sándor sokat kísérletezett a magyar nyelv lehetőségeivel. A Tojáséj tehát nem a vers címe, hanem maga a vers. Vélhetőleg a magyar irodalom egyik legrövidebb költeménye. Tehát a cím és a vers egy és ugyanazon kifejezés. Az egyszavasokat, különös tekintettel a Tojáséjre, a következő szempontok alapján lehet bemutatni: stilisztikai, jelentéstani és grammatikai.

Stilisztikai szempontból ezek az egyszavasok mind hapax legomenonok, azaz olyan kifejezések, amelyekre csak egyetlen példa akad valamely nyelv irodalmában. A hapax legomenon görög kifejezés, szó szerinti jelentése ’egyszer olvasott’, ’egyszer mondott’. Tágabb értelemben neologizmusnak is tekinthető ezeknek a verseknek a nagy többsége. Egy általam felvázolt neologizmusrendszerben a gyakoriságuk alapján alkalmi vagy egyszeri neologizmusoknak, a létrejöttük célja szempontjából stilisztikai neologizmusoknak tekinthetők. Azok a kifejezések sorolhatók ide, amelyek nem kerülnek be a nemzeti nyelv szókészletébe, a pillanatnyi tartalmi és stiláris szükségesség hozza létre őket. Az expresszivitás érdekében megalkotott költői, írói szóalakok; megalkotásukkor a cél az egyediség, az egyszeriség, a szuggesztív kifejezésmód, ritkán a meghökkentés. Nyilvánvaló, hogy egyéni alkotások, az őket létrehozó írón, költőn kívül más nem használja, így nagyon jellemzőek az egyéni stílusra. A kifejezendő tartalmat szemléletesebben, erőteljesebben éreztetik meg, és elmélyítik az érzelmi hatást.

Weöres Sándor, akit az Isten is költőnek teremtett

Édesapja huszártiszt és földbirtokos volt, nagyszebeni szerb családból származó édesanyja négy nyelven beszélt és szépen zongorázott. A kisfiú tőle örökölte a művészetek iránti fogékonyságát, hétévesen már Shakespeare műveit bújta. Elemi iskoláit Pápán és Csöngén végezte, gimnáziumba Szombathelyen, Győrött és Sopronban járt, itt is érettségizett. Gyenge tanuló volt, ám költői tehetsége korán megmutatkozott, verseit a Pesti Napló és a Pesti Hírlap is közölte. Ezek közül az Öregek című annyira megtetszett Kodály Zoltánnak, hogy megzenésítette, Kosztolányi pedig így méltatta a 16 éves fiút: „Te, drága csodagyermek, úgy játszol nyelvünk zongoráján, mint kevesen”. A Nyugatban először 1932-ben jelent meg Weöres-vers, és még a szigorú ítész, Babits Mihály is lelkesen üdvözölte az ifjú költőt.

Az érettségi után apja csöngei birtokán dolgozott, majd a pécsi egyetemen jogi, később földrajzi és történelmi tanulmányokat folytatott, diplomát végül filozófia-esztétika szakon szerzett. Filozófiai doktorátusát 1939-ben szerezte meg, disszertációját A vers születése címmel írta. Már egyetemistaként bekapcsolódott a Batsányi Kör és a Janus Pannonius Társaság munkájába, részt vett a pécsi Öttorony című lap szerkesztésében is.

Első verseskötete Hideg van címmel 1934-ben jelent meg, a következő évben Baumgarten-jutalomban, 1936-ban Baumgarten-díjban részesült, ebből finanszírozta észak-európai és távol-keleti útját. 1941-től a pécsi Városi Könyvtár vezetője és a pécsi Sorsunk folyóirat társszerzője volt. A Nyugat 1941-es megszűnése után a Magyar Csillag, a Válasz, később a Diárium lapok közölték írásait.

„A valóság jelentéktelen dolgait kapcsolatba hozom a mindenséggel” – Károlyi Amy költő, műfordító

Budapesten, a Krisztinavárosban született 1909. július 24-én. Édesapja a II. kerület helyettes elöljárója volt, édesanyja zongoraművésznek készült, de fiatalon férjhez ment, és a családi élet, a három gyerek véget vetett művészi pályájának.

A művészetek iránti fogékonyságát Amy örökölte, aki hat-nyolcéves korában már költőnek készült, és kamaszkorában – afféle ujjgyakorlatként – Reviczky-utánzatokat írt. Sokat és szívesen olvasott, különösen Vörösmartyt, Petőfit, a népköltészetet és a barokk költőket szerette. Érettségi után a pesti egyetem magyar és német szakán tanult tovább, többek között a nagyhírű irodalomtudós, Horváth János előadásait hallgatta a régi magyar irodalomról.

A diploma megszerzése után a Bajza utcai polgári iskolában tanított történelmet, magyart és németet, de hamarosan otthagyta a katedrát és szabadúszóként próbált megélni. Első verseit Babits közölte a Nyugat 1940. decemberi számában, később különböző irodalmi lapokban helyezte el költeményeit. 1941-ben publikálta első meséskötetét (A kislány, aki fütyülni tudott), 1946-ban a Singer és Wolfner kiadó jelentette meg Cili cica kalandjai című verses képeskönyvét, később is szívesen írt gyermekkönyveket. A második világháború után sokat dolgozott a rádiónak, majd 1949-ben rövid ideig az Athenaeum Kiadó munkatársa volt. 1947-ben lett a magyar költészet zseniális alakja, Weöres Sándor felesége, páratlanul harmonikus, művészileg is termékeny kapcsolatuk négy évtizedig tartott, Tarka forgó és Hetedhét ország címmel közös köteteket is közreadtak.

10 verseskötet a magyar költészet napjára

André Ferenc: Kepler horoszkópírás közben letér a pályájáról

A Csíkszeredából származó és Kolozsváron élő költő harmadik önálló kötete idén jelent meg. Líráját a játékosság és a kifinomult humor jellemzi, miközben játszi könnyedséggel idéz Madách-műveket, népballadákat, régi magyar szövegemlékeket. Mindezt a posztmodern irónián túllépve, a jelenkori társadalmi jelenségekre is reflektálva teszi új könyvében.

Szálinger Balázs: Koncentráció

„A vers nem elég neki?” – Weiner Sennyey Tibor esszékötetei Hamvasról és Weöresről

Szitál az eső, amikor Székesfehérvár főterére érek. Ennek ellenére többen sétálnak az utcán; igaz, a kávézók esővédte teraszán még többen üldögélnek, beszélgetnek, szürcsölik az innivalójukat. Az egyik asztalnál azonban olyan ember ül, aki kétszeresen is kizárja a környezetét: egyrészt hedszet van a fülében, és zenét hallgat, másrészt elmélyedve könyvet olvas. Weiner Sennyey Tibor az, aki 15 perc múlva a Szent István Múzeum színpadán fog előadást tartani Hamvas Béla és Weöres Sándor barátságáról.

Odalépek hozzá, váltunk

pár szót, majd átmegyünk a múzeumba. Alighogy leteszi a táskáját, máris

Deák Kristóf anyukája könnyekig megható dalt adott elő a Nemes Nagy Ágnes 100 – Viszonylagos öröklét esten

A bennünk lakó gyermek – „Viszonylagos öröklét”

A „Viszonylagos öröklét” – Nemes Nagy Ágnes 100 centenárium egyik jelentős eleme az a havonta jelentkező beszélgető-sorozat, mely során minden alkalommal egy-egy irodalmár, költő, alkotó, színművész, zenész szakmai és személyes aspektusokból mutatja be kapcsolódását Nemes Nagy Ágneshez. A centenáriumi sorozatban helyet kapnak különféle műfajok, illetve témakörök: film, színház, gyerekirodalom, háború, szerelem és barátság, valamint mindezek vagy bármelyek elegye.  A centenáriumi sorozat negyedik, a MOMkult Kupolatermében sor került rendezvényéről számolunk be.

Vegyél két olyan fajsúlyos költőt, mint Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor, akik mindketten tudtak szólni nem csak a felnőttekhez, hanem a gyerekhez is – bár az ember azt gondolná, hogy nem, de hozzájuk nehezebb, felnőttként legalábbis –, majd tegyél hozzá öt olyan alkotó embert, akik más-más területen alkotnak, merőben más az egyéniségük, de egy valami közös bennük: a KÖLTÉSZET. Tedd őket egy színpadra, hogy beszélgessenek, és egy olyan sokdimenziós egyenletet kapsz, hogy azt sem tudod, honnan kezd a megfejtést…