via kultura.hu => eredeti post link
Emlékezhetünk a Móricz Tragédiájában szereplő Kis Jánosra is. Miután munkaadója, a vén Sarudy elhívta lánya lakodalmára, mondván, hogy annyit ehet, amennyi csak belefér, szegény János egész éjjel forgolódott ágyában. Hogyan tud majd megfelelni ennek a sorsdöntő feladatnak? Álmodozni kezdett: „Először lesz tyúkhúsleves… Ebből megeszek egy dézsával. Elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ha egy kádba öntenék azt a sok krumpli levest, köménymagos levest, meggy, korpa, lekvárciberét, meg azt a mindenféle habart lét, amit ő életében megevett, – ajajaj, olyan nagy kád nincs is a világon, még az egri érsek pincéjében sincs olyan hordó. Ha azután együtt öntenék azt a jó ételt, amit ő evett valaha – avval talán még az ócska fazék se lenne tele, amit ma felrúgott a mezőn.”
Elhatározta hát, hogy kieszi vagyonából a vén Sarudyt, nem evett így se reggel, se délben, nehogy szégyenbe maradjon maga előtt, ha végre a vacsorára kerül a sor. „Ötven töltött káposztát! – ismételgette magában s vas elhatározással vágta kaszájával a rendet.” Igazán akkor döbbent meg szegény a vacsoránál, amikor a tizedik kanál levesnél, melynek tetején gondtalanul úszott a sárga zsír, úgy érezte, jól lakott. Pedig még csak ez után következett a túrós csusza, az „ízes, tejfölös, töpörtős, kövér”, amit a töltött káposzta követett. „Ötvenet! – mondta magában Kis János és a szemére fátyol szállt. Nagy darab húsok voltak a töltött káposzták közé téve ráadásnak. És Kis János amint a három hatalmas töltelék után egy ilyen darab szívós, fövetlen, rágatlan húsdarabot le akart gyűrni, – rémülten állt föl. A szeme kidagadt, szinte kiugrott vastag szemöldökei alól, a nyakán az erek kötél vastagra dagadtak. Utolsó józan eszével kirohant a házból.” A torkán szorult darab, amely már szinte megfojtotta, visszacsúszott a szájába. „Szemébe könnyek gyűltek s állkapcsát olyan keményen vágta össze, hogy éket se lehetett volna közé verni. Azzal a szenvedély részegségével mondta el magában: – Dögölj meg kutya. Újra lenyelte a húst. És most is képtelen volt rá. Megakadt az a torkán, s többet nem ment se le, se föl. Az ember két keze a levegőbe kapott; sovány hosszú teste megfordult s hanyatt vágódott. Irtózatos vonaglásban vergődött hangtalanul a földön, míg csak végleg el nem csöndesedett.”
Bezzeg, ha Móricz tragikus hőse tudta volna azt, amit Kosztolányi Dezső Haspókja, akkor talán nem így végzi. Az ételt ugyanis becézgetni, cirógatni kell. Úgy kell szólni hozzá, mint szégyenlős szűz leányhoz, ahogyan a Haspók is teszi: „Felkönyököl – kezében kés és villa –, s ránéz. Izzóan néz rá. Elcsigázva, csapzottan, olvadozva, szenvedélyesen nézi, s a sok gyötrelem után könnybe lábad a szeme. Á, te vagy, gondolja, mert minden ételt tegez. Mi ketten, így együtt, kettecskén, te meg én. Még mindig nem eszik. Nem tud betelni látásával. Villájára tűz egy szelet marhahúst, s mielőtt bekapná és örökre elválnék tőle, egész közel emeli szeméhez, búcsúpillantást vet rá, mintha ezt kérdezné tőle: »Szeretsz? Mert én szeretlek.« Erre a hús már a szájában van. Mozog a szája, villámsebesen, gumiszerű rugalmassággal, mozog az orra hegye, mozog a füle. Úgy rémlik, hogy fülel. Hallgatja tulajdon csemcsegését. Ha nem láthatja, hogy eszik, legalább hallani akarja, legalább ízlelni akarja azt a nyelvével és szájpadlásával, legalább szagolgatni akarja az orrával, legalább tapintani akarja, s a húshoz és a mártáshoz gyakran hozzá is ér az ujjával. Mind az öt érzékével eszik.”