Az Arany Medál-díj az adott évi színházi, filmes és irodalmi teljesítményt ismeri el a közönség szavazatai alapján. Olvass bele!
Archívum címkék: Parti Nagy Lajos
Parti Nagy Lajos, „a rontott köznyelv professzionális használója”
Parti Nagy Szekszárdon született 1953-ban. Mivel katonatiszt édesapját az ország különböző pontjaira helyezték, gyermekéveit Tolnán, Kaposváron és Székesfehérváron töltötte – utóbbi városban érettségizett. A főiskolát Pécsett végezte, ahol 1977-ben kapott magyar–történelem szakos tanári diplomát. Ezt követően a Baranya megyei könyvtár munkatársa, majd 1979-től 1986-ig a pécsi Jelenkor folyóirat szerkesztője volt, első versei is itt jelentek meg.
Több interjúban említette, hogy Pécs és a Jelenkor, illetve annak tágan értett szellemi köre meghatározó volt számára. 1986 óta szabadfoglalkozású író, 1991 és 1993 között a Magyar Napló versrovatát is szerkesztette, 2001-ben Berlinben a német akadémiai csereszolgálat, a DAAD ösztöndíjasa volt.
Első verseskötete, az Angyalstop 1982-ben jelent meg. Itt és az ezt követő kötetekben (Csuklógyakorlat, Szódalovaglás, Esti kréta) már tetten érhető fogékonysága a groteszk, a paródia, a nyelvi játékosság és a nyelvi humor iránt. 2003-ban megjelent, válogatott és új verseket tartalmazó kötete, a Grafitnesz kritikusai szerint „a kortárs magyar líra egyik legkarakteresebb és legnagyobb elismerés övezte teljesítménye”. 2017-ben, tizennégy év után ismét verseskötettel jelentkezett, az „őszológiai gyakorlatok” alcímet viselő Létbüfé „a költészet igazi mesterfoka”.
Minden eddiginél több külföldi szerzővel és a Túl a Maszat-hegyen folytatásával jön az őszi Margó
A Millenárison, a Nemzeti Táncszínházban megvalósuló eseményen életművéből készült versgyűjteménnyel ünnepli 70. születésnapját Parti Nagy Lajos, a jelenről fest tragikomikus képet új könyve bemutatóján Bödőcs Tibor és a 20 éve megjelent Túl a Maszat-hegyen folytatásával érkezik Varró Dániel. Itt mutatja be harmadik verseskötetét Szendrői Csaba, az Elefánt zenekar énekese, a Férfiidők lányregénye folytatásával érkezik F. Várkonyi Zsuzsa, új könyvét hozza el a Margóra Benedek Ágota és Pető Péter is. Babarczy Eszter néhány szabályt írt a boldogsághoz, Nagy Gabriella a cinkotai bádoghordós sorozatgyilkosságot beszéli el. Tisza Kata könyvbemutatóján a társ- és kapcsolati függőségekről, a szabadulásról és a pszichológia lehetőségéről is szól lesz.
Új könyvvel jelentkezik az őszi Margón mások mellett Áfra János, András László, Babiczky Tibor, Baráth Katalin, Bíró Szabolcs, Bódis Kriszta, Bognár Péter, Csalár Bence, Harag Anita, Hartay Csaba, Hatos Pál, Huszti Gergely, Iványi Orsolya, Jánossy Lajos, Jordán Ferenc, Kiss Ottó, Kordos Szabolcs, Mészöly Ágnes, Száraz Miklós György, Tóth Kinga, Szilasi László, Ughy Szabina és Vágvölgyi B. András.
Ételirodalom és konyhaköltészet, avagy a gyomor mint íróink közkedvelt múzsája
Emlékezhetünk a Móricz Tragédiájában szereplő Kis Jánosra is. Miután munkaadója, a vén Sarudy elhívta lánya lakodalmára, mondván, hogy annyit ehet, amennyi csak belefér, szegény János egész éjjel forgolódott ágyában. Hogyan tud majd megfelelni ennek a sorsdöntő feladatnak? Álmodozni kezdett: „Először lesz tyúkhúsleves… Ebből megeszek egy dézsával. Elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ha egy kádba öntenék azt a sok krumpli levest, köménymagos levest, meggy, korpa, lekvárciberét, meg azt a mindenféle habart lét, amit ő életében megevett, – ajajaj, olyan nagy kád nincs is a világon, még az egri érsek pincéjében sincs olyan hordó. Ha azután együtt öntenék azt a jó ételt, amit ő evett valaha – avval talán még az ócska fazék se lenne tele, amit ma felrúgott a mezőn.”
Elhatározta hát, hogy kieszi vagyonából a vén Sarudyt, nem evett így se reggel, se délben, nehogy szégyenbe maradjon maga előtt, ha végre a vacsorára kerül a sor. „Ötven töltött káposztát! – ismételgette magában s vas elhatározással vágta kaszájával a rendet.” Igazán akkor döbbent meg szegény a vacsoránál, amikor a tizedik kanál levesnél, melynek tetején gondtalanul úszott a sárga zsír, úgy érezte, jól lakott. Pedig még csak ez után következett a túrós csusza, az „ízes, tejfölös, töpörtős, kövér”, amit a töltött káposzta követett. „Ötvenet! – mondta magában Kis János és a szemére fátyol szállt. Nagy darab húsok voltak a töltött káposzták közé téve ráadásnak. És Kis János amint a három hatalmas töltelék után egy ilyen darab szívós, fövetlen, rágatlan húsdarabot le akart gyűrni, – rémülten állt föl. A szeme kidagadt, szinte kiugrott vastag szemöldökei alól, a nyakán az erek kötél vastagra dagadtak. Utolsó józan eszével kirohant a házból.” A torkán szorult darab, amely már szinte megfojtotta, visszacsúszott a szájába. „Szemébe könnyek gyűltek s állkapcsát olyan keményen vágta össze, hogy éket se lehetett volna közé verni. Azzal a szenvedély részegségével mondta el magában: – Dögölj meg kutya. Újra lenyelte a húst. És most is képtelen volt rá. Megakadt az a torkán, s többet nem ment se le, se föl. Az ember két keze a levegőbe kapott; sovány hosszú teste megfordult s hanyatt vágódott. Irtózatos vonaglásban vergődött hangtalanul a földön, míg csak végleg el nem csöndesedett.”
Bezzeg, ha Móricz tragikus hőse tudta volna azt, amit Kosztolányi Dezső Haspókja, akkor talán nem így végzi. Az ételt ugyanis becézgetni, cirógatni kell. Úgy kell szólni hozzá, mint szégyenlős szűz leányhoz, ahogyan a Haspók is teszi: „Felkönyököl – kezében kés és villa –, s ránéz. Izzóan néz rá. Elcsigázva, csapzottan, olvadozva, szenvedélyesen nézi, s a sok gyötrelem után könnybe lábad a szeme. Á, te vagy, gondolja, mert minden ételt tegez. Mi ketten, így együtt, kettecskén, te meg én. Még mindig nem eszik. Nem tud betelni látásával. Villájára tűz egy szelet marhahúst, s mielőtt bekapná és örökre elválnék tőle, egész közel emeli szeméhez, búcsúpillantást vet rá, mintha ezt kérdezné tőle: »Szeretsz? Mert én szeretlek.« Erre a hús már a szájában van. Mozog a szája, villámsebesen, gumiszerű rugalmassággal, mozog az orra hegye, mozog a füle. Úgy rémlik, hogy fülel. Hallgatja tulajdon csemcsegését. Ha nem láthatja, hogy eszik, legalább hallani akarja, legalább ízlelni akarja azt a nyelvével és szájpadlásával, legalább szagolgatni akarja az orrával, legalább tapintani akarja, s a húshoz és a mártáshoz gyakran hozzá is ér az ujjával. Mind az öt érzékével eszik.”