A Halandóság törékeny arcai című kiállítássorozat a múzeum fotógyűjteményéből mutat be mély merítésű válogatást. Olvass bele!
Archívum címkék: Kosztolányi Dezső
Így olvasnak az írók
Molnár Ferenc csak éjszaka tudott írni. Jókai Mór egész életében hajnal és délelőtt tíz között dolgozott – ha határidőre kellett befejeznie egy könyvet, a felesége gyakran rázárta az ajtót, hogy biztosan elkészüljön. Az irodalmi pletykagyár csak úgy hemzseg a hasonló – igaznak hitt – anekdotáktól, a kulisszatitkokra kíváncsi közönség pedig kapva kap minden apró morzsán, ami kicsit is közelebb hozza a szentként tisztelt klasszikusokat. A feltörekvő irodalmárok más célból űzik „bulvárkutató” tevékenységüket: ők a jó íróvá válás receptjét keresik; olyan tippeket és trükköket szeretnének megismerni, amelyek révén fejlődhetnek.
De mi a helyzet a másik oldallal? Hogyan olvastak nagy magyar szerzőink, és mit gondolnak erről a kérdésről a kortárs írók?
Egyszerre lehet hihetetlenül nehéz és megdöbbentően egyszerű feladat íróként az olvasásról beszélni. Hihetetlenül nehéz, mert teljes nézőpontváltásra van szükség: a szerzőnek le kell választania magáról az alkotói énjét, ki kell lépnie elsődleges szerepéből, és mintegy kívülről szemlélnie saját és pályatársai tevékenységét. Mint amikor egy filmrendező filmet néz, de katarzist ígérő alkotás helyett párhuzamos vágásokat és késleltető szerkezetet lát. Vagy mint amikor a színész nézőként megy színházba, és az előadás alatt csak az jár a fejében, hogy ő hogyan játszaná valamelyik szerepet. Adódik a kérdés, hogy tud-e egy szakmabeli nem szakmabeliként viszonyulni területének tárgyához, laikusként élvezni azt, aminek egyébként a mestere – és az is, szükség van-e egyáltalán ennyire éles határ húzására?
Tessék kalandozni!
Azt hittem, hogy hagyományos sajtótájékoztatóra megyek, de aztán kiderült, hogy újságírót rajtam kívül nem hívtak, és hamar észrevettem, hogy a résztvevők közül többen is élőben tudósítanak a követőiknek már azelőtt, hogy a szervezők bármit is mondtak, sőt hogy az esemény elkezdődött volna. A szépen illusztrált, legfőképpen olvasástervezésre, elolvasni vágyott és már olvasott könyvek címének, valamint legjobb mondatainak feljegyzésére, heti tervek készítésére szánt és elolvasásra érdemes műveket ajánló kiadvány tele van írók-költők olvasásra vonatkozó gondolataival, „könyvmolytesztet” is elvégezhetünk a segítségével, és az olvasás tízparancsolatát is tartalmazza. Ennek egyik-másik pontja meglepően hasznosnak tűnik. Ilyen például a harmadik, hogy igyekezzünk mindennap megtalálni azt a húsz percet, amit olvasásra tudunk szánni (például ébredés után, utazás közben, ebédszünetben vagy elalvás előtt), vagy hogy jegyezzük fel az olvasottakra vonatkozó legfontosabb gondolatainkat. Az ex libris és főleg az állatos-faleveles-pillangós matricák aztán világossá teszik, hogy ennek a naplónak-naptárnak főképp a gyerekek és a tinik a célcsoportja. A cél pedig az, hogy a legfogékonyabb korban életmóddá váljon az olvasás.
Sokunkat kísérnek el egy életen át a gyermek- és ifjúkori olvasmányélmények, ezért ez a törekvés jó emberismeretre utal. Gyermeki énemet szólította meg a vetélkedő is, olyan kérdésekkel, hogy mi volt Dorothy kutyájának a neve az Oz, a nagy varázslóban, hogy ki volt Tom Sawyer barátja, vagy hogy melyik könyv első mondata a következő: „Uram, a késemért jöttem.” Átfutott rajtam az a gondolat, hogy a titok közelében járhatunk, amikor a gyermeki tisztaságot és a gazdag fantáziát összekapcsoljuk az olvasás, a könyvek univerzumával. Talán még az is megkockáztatható, hogy akiből olvasó ember válik, az soha nem öregszik meg igazán.
Kovács Krisztián író és Bánffy Dávid a Sorköz műsorvezetője a beszélgetésen. Fotó: Libri Bookline
Ételirodalom és konyhaköltészet, avagy a gyomor mint íróink közkedvelt múzsája
Emlékezhetünk a Móricz Tragédiájában szereplő Kis Jánosra is. Miután munkaadója, a vén Sarudy elhívta lánya lakodalmára, mondván, hogy annyit ehet, amennyi csak belefér, szegény János egész éjjel forgolódott ágyában. Hogyan tud majd megfelelni ennek a sorsdöntő feladatnak? Álmodozni kezdett: „Először lesz tyúkhúsleves… Ebből megeszek egy dézsával. Elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ha egy kádba öntenék azt a sok krumpli levest, köménymagos levest, meggy, korpa, lekvárciberét, meg azt a mindenféle habart lét, amit ő életében megevett, – ajajaj, olyan nagy kád nincs is a világon, még az egri érsek pincéjében sincs olyan hordó. Ha azután együtt öntenék azt a jó ételt, amit ő evett valaha – avval talán még az ócska fazék se lenne tele, amit ma felrúgott a mezőn.”
Elhatározta hát, hogy kieszi vagyonából a vén Sarudyt, nem evett így se reggel, se délben, nehogy szégyenbe maradjon maga előtt, ha végre a vacsorára kerül a sor. „Ötven töltött káposztát! – ismételgette magában s vas elhatározással vágta kaszájával a rendet.” Igazán akkor döbbent meg szegény a vacsoránál, amikor a tizedik kanál levesnél, melynek tetején gondtalanul úszott a sárga zsír, úgy érezte, jól lakott. Pedig még csak ez után következett a túrós csusza, az „ízes, tejfölös, töpörtős, kövér”, amit a töltött káposzta követett. „Ötvenet! – mondta magában Kis János és a szemére fátyol szállt. Nagy darab húsok voltak a töltött káposzták közé téve ráadásnak. És Kis János amint a három hatalmas töltelék után egy ilyen darab szívós, fövetlen, rágatlan húsdarabot le akart gyűrni, – rémülten állt föl. A szeme kidagadt, szinte kiugrott vastag szemöldökei alól, a nyakán az erek kötél vastagra dagadtak. Utolsó józan eszével kirohant a házból.” A torkán szorult darab, amely már szinte megfojtotta, visszacsúszott a szájába. „Szemébe könnyek gyűltek s állkapcsát olyan keményen vágta össze, hogy éket se lehetett volna közé verni. Azzal a szenvedély részegségével mondta el magában: – Dögölj meg kutya. Újra lenyelte a húst. És most is képtelen volt rá. Megakadt az a torkán, s többet nem ment se le, se föl. Az ember két keze a levegőbe kapott; sovány hosszú teste megfordult s hanyatt vágódott. Irtózatos vonaglásban vergődött hangtalanul a földön, míg csak végleg el nem csöndesedett.”
Bezzeg, ha Móricz tragikus hőse tudta volna azt, amit Kosztolányi Dezső Haspókja, akkor talán nem így végzi. Az ételt ugyanis becézgetni, cirógatni kell. Úgy kell szólni hozzá, mint szégyenlős szűz leányhoz, ahogyan a Haspók is teszi: „Felkönyököl – kezében kés és villa –, s ránéz. Izzóan néz rá. Elcsigázva, csapzottan, olvadozva, szenvedélyesen nézi, s a sok gyötrelem után könnybe lábad a szeme. Á, te vagy, gondolja, mert minden ételt tegez. Mi ketten, így együtt, kettecskén, te meg én. Még mindig nem eszik. Nem tud betelni látásával. Villájára tűz egy szelet marhahúst, s mielőtt bekapná és örökre elválnék tőle, egész közel emeli szeméhez, búcsúpillantást vet rá, mintha ezt kérdezné tőle: »Szeretsz? Mert én szeretlek.« Erre a hús már a szájában van. Mozog a szája, villámsebesen, gumiszerű rugalmassággal, mozog az orra hegye, mozog a füle. Úgy rémlik, hogy fülel. Hallgatja tulajdon csemcsegését. Ha nem láthatja, hogy eszik, legalább hallani akarja, legalább ízlelni akarja azt a nyelvével és szájpadlásával, legalább szagolgatni akarja az orrával, legalább tapintani akarja, s a húshoz és a mártáshoz gyakran hozzá is ér az ujjával. Mind az öt érzékével eszik.”
Kosztolányi Dezső: Esik az eső
Kosztolányi Dezső ezt a művét Camille Mauclair-nek ajánlotta. Talán kevesen tudják: Séverin Faust (Párizs, 1872. december 29. – 1945. április 23.), ismertebb álnéven Camille Mauclair francia költő, regényíró, életrajzíró, utazási író és művészeti kritikus volt.
Mindamellett Mauclair nagy tisztelője volt Stéphane Mallarménak, akinek több művet is dedikált, ahogyan Maurice Maeterlincknek is.
Kosztolányi Dezső: Esik az eső
Mutatkozzunk be a városunknak!
Újvidéken végeztél. Az irodalom vagy a nyelvtan szeretete vitt a szakra?
Középiskolában Hózsa Éva személyében csodálatos magyartanárom volt, az ő hatására írtam be a magyar szakot a jelentkezési lapra. Ha nem ő tanít, akkor ma valószínűleg történelmet tanítok. Azt pedig, hogy könyvtáros leszek, szintén nem gondoltam, hisz középiskolai magyartanárként végeztem. Egy véletlennek köszönhető minden. Ahogy az is, hogy éppen Hózsa Évához kerültem. Az életemet a véletlenek vezetik. Az egyetem után egy iskolában kezdtem tanítani, de munkanélküli lettem, és véletlenül a városi könyvtárba kerültem, amit nagyon megszerettem. Ott jöttem rá, hogy ez az igazi hivatásom. Kellett egy kis kitérő, hogy rátaláljak.
Mi az, ami annyira megfogott benne?
„Szabadkai vagyok” – mondták ők
Kezdjük a sort Vermes Lajos sportoló, sportszervezővel, aki 1860-ban született Szabadkán gazdag földesúrként, akit azonban nem vonzott a vagyonszerzés gondolata, így Budapesten kezdte meg orvosi tanulmányait, de beszippantotta őt a sport világa. Visszatért szülővárosába, s testvéreivel, Bélával és Nándorral létrehozz két tornaegyletet, egyet gimnasztikára, a másikat atlétikára 1880-ban. Ő maga foglalkozott úszással, atlétikával, gimnasztikával, birkózással, vívással és kerékpározással is. Egyike volt a magyarországi legelső kerékpárosoknak. 1876-ban Nápolyba utazott, hogy Mürón Diszkoszvető szobráról „méretet vegyen” és elkészíttesse annak mását szabadkai öntödéjében, s ezzel egy időben egy olyan ötlete támadt, hogy megszervezné a Palicsi Olimpiai Játékokat. Hogy legyen hol megtartani a rendezvényt, saját palicsi gyümölcsösében helyezett el tornaszereket és elkészített egy tlétikai pályát is, valamit kiépítette Európa ezen részén az első kerékpárpályát is, ellipszis alakban, 500 méter hosszúságban, ami a Zárt Aréna nevet kapta, hiszen mindezt lelátókkal és ülőhelyekkel vette körbe. A pálya és a stadion mellett, a Palicsi-tó partján egyfajta olimpiai falut is létrehozott, itt a más településekről érkező versenyzők szálltak meg, mindennek a költségét ő maga állta. Ezek a Bagolyvár és a Lujza villa voltak, mindkettő a mai napig létező építmény. 1880. augusztus 26-án aztán el is indultak a Palicsi Olimpiai Játékok, az első verseny során mindössze három sportág szerepelt a listán, ezek a birkózás, a távolugrás és a súlylökés voltak, később növelte a sportágak számát, így gimnasztika, úszás, atlétika, boksz, birkózás, evezés, és kerékpározás is szerepelt a listán. A Palicsi Olimpiai Játékokat 1880 és 1914 között télen és nyáron is megszervezték, később az első világháború miatt ezek félbemaradtak.
Székely Tibor és Maria 1950-ben Brazíliában. Forrás: Wikimedia Commons
Székely Tibor könyvei ott sorakoztak nagyszüleim könyvtárában. Csodálattal teli borzongással olvastam el a címet: A Pápuák szigetén, hisz tudtam ott emberevő törzsek élnek. Székely 1912-ben született Szepesszombaton, zsidó származású felfedező, eszperantista, író és világutazó. Apja állatorvos volt, és a család sokat költözött, először Csenére, majd 1922-ben a vajdasági Nagykikindára, ahol az általános iskolát végezte. A család továbbköltözött Montenegróba, itt végezte a gimnáziumot, majd Zágrábban járt egyetemre. Itt először újságíróként kezdett dolgozni, majd 1939-ben Argentínába küldték, és a második világháború miatt Dél-Amerikában rekedt. Ott kezdte meg az expedícióit, de közben néprajzot és antropológiát hallgatott a Buenos Aires-i Egyetemen. Tizenöt év után, 1954-ben tért vissza Jugoszláviába, Belgrádba, mivel az utazás addigra a létformájává vált. Ebben az időszakban főleg az eszperantó nyelv népszerűsítésén fáradozott, emiatt beutazta Kínát, Japánt, Nepált, Indiát, Srí Lankát, Marokkót. A ’70-es években Afrika országait kutatta, Ausztrália, Új-Guinea és Új-Zéland bennszülött lakosságának kultúrájával ismerkedett. 1972-től nyugdíjba vonulásáig Szabadkán élt, a múzeum igazgatójaként dolgozott. Élete során hetvennégy országban fordult meg, s huszonkét nyelvet használt, nyolcat társalgási szinten. Sokáig elnöke volt a Nemzetközi Eszperantó Szövetségnek. Könyveit szerbhorvát eszperantó és spanyol nyelven írta, de ezeket tizenhat nyelvre fordították le. Utazásai során rengeteg tárgyat gyűjtött, s egy óriási gyűjteményt alakított ki, melynek minden darabját szakszerűen leltárba is vett, s fényképeket is készített róluk. A gyűjteményét kiegészíti még számos hangzó-, film- és képanyag, melyeket expedíciói során készített. Utazásai hatására Székely számos könyvet, esszét és útibeszámolót írt, amelyek érdekes néprajzi leírásokat adnak az általa meglátogatott térségről, ilyenek például: Az indiánok földjén, Éjfélkor dőlnek a pálmák, Vihar az őserdőben, A pápuák szigetén, A világjáró vadász.
A TI MOZITOK (27.) – A messzelátó
Egy idős ember páratlan története, miközben első szemüvegével nem csak a látása javul meg, hanem a hozzáállása magához az élethez. Kosztolányi Dezső: Szemüveg című novellája alapján írta és rendezte Garami Dániel és Törőcsik Bálint.
Mit rejthet Kosztolányi és Csáth hagyatéka?
A Kosztolányi család és Csáth Géza hagyatékának egy részével gazdagodott a Pannon Egyetem gyűjteménye. A kéziratokból, levelekből álló hagyatékban egyebek mellett fényképek, személyes iratok is találhatók – közölte pénteken Arany Zsuzsanna, a Pannon Egyetem docense, a Sziveri Intézet vezetője.
A gyűjtemény a feldolgozást követően látogatható lesz a szakmai és a nagyközönség számára is.
Arany Zsuzsanna elmondta, hogy az 1049 tételből álló hagyatékokat a Pannon Egyetemért Alapítvány vásárolta meg a nyáron egy magánszemélytől, az anyag több kisebb gyűjteményből állt össze. A Csáth-hagyatékban többek között kéziratok, gépiratok, novellák és novellatöredékek, az ezekhez készült rajzok találhatók, emellett személyes iratok is, például orvosi receptek. Arany Zsuzsanna megjegyezte, hogy az anyag Csáth Géza életének utolsó időszakát reprezentálja, véleménye szerint eddig ismeretlen szövegek is előkerülhetnek a vázlatok, regénytervek mellett.
A Kosztolányi család és Csáth Géza hagyatékával bővült a Pannon Egyetem gyűjteménye
2022 nyarán a Pannon Egyetemért Alapítvány felbecsülhetetlen eszmei értékű irodalmi hagyatékot vásárolt, amely Csáth Géza és a Kosztolányi család személyes és irodalmi hagyatékából, összesen 1049 tételből áll, és többek között kéziratos és gépiratos naplójegyzeteket, személyes feljegyzéseket, irodalmi tárgyú vázlatokat, leveleket, gépiratokat, novellákat, kéziratokat, műfordításokat, visszaemlékezéseket, irodalmi és zenei kritikákat, családi feljegyzéseket, valamint fotográfiákat tartalmaz. A megvásárolt dokumentumegyüttest a Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Karán működő Sziveri János Intézet Közép- és Kelet-európai Irodalmi és Társadalomtudományi Kutatóközpont gondozza.
Fotó forrása: Pannon Egyetem
Vincze Máté, a Kulturális és Innovációs Minisztérium közgyűjteményekért és kulturális fejlesztésekért felelős helyettes államtitkára hangsúlyozta: „Egy kulturális szempontból jelentős hagyaték elveszíti értékét, ha az nem elérhető kutatók, érdeklődők számára, különösen a mai információs zajban. Azzal, hogy a Pannon Egyetem könyvtára gyűjteményébe emeli, és ezzel megőrzi, ápolja és hozzáférhetővé teszi ezt a jelentős irodalmi örökséget, fontos társadalmi küldetést teljesít. Biztos vagyok abban is, hogy a későbbi digitalizálás is számos irodalomtörténeti kutatást fog elősegíteni, gondoljunk csak a részben elkészült Kosztolányi-, illetve a tervezett Csáth kritikai kiadásra.”
Kosztolányi Dezső: Anya
Kosztolányi Dezső Anya című versével köszöntjük az édesanyákat. Szerettünk volna egy felhőtlenebb, kevésbé drámai hangvételű verset választani, de valamiért mindig az anya hiányából értik meg a fiúk, mit is jelentett valójában az édesanya, de az sem lehetetlen, hogy maga a hiány tud könnyebben megszólalni versben, mint az élő viszony.
Kérjük a kedves olvasókat, ha van más tapasztalatuk is, osszák meg velünk a Facebook-oldalunkon Kosztolányi verse alatt.
Kosztolányi Dezső: Anya