via artportal.hu => eredeti post link
Némi fenntartással fogadtam a hírt, amikor kiderült, hogy az egyik jelentős amerikai kurátori képzés hallgatójaként az idei nyári szakmai kirándulásunk célpontjai az egyesült arab emírségekbeli 15. Sharjah Biennálé, valamint a térség környező kulturális látnivalói lesznek. A Perzsa-öböl országainak nőket és transzneműeket korlátozó jogai, milliós számú bevándorlóinak, vendégmunkásainak rabszolgasorshoz hasonlítható munkakörülmények között tartása az emberi jogok megsértésének olyan globális problémái, amelyek felett nem lehet szemet hunyni. Mint ahogy nem lehet nem kritikusan tekinteni a térség legfőbb gazdasági hajtóerejét jelentő olajkitermelés visszafordíthatatlan környezetkárosító hatására sem. A régiót illető megosztottság a tavalyi katari labdarúgó-világbajnokság idején még fokozottabb figyelmet és súlyos nemzetközi vitákat eredményezett.
Az Öböl-menti térség morális szankciójából tehát a magát liberálisként meghatározó iskola, amely nem csupán a New York-i és amerikai művészeti világra, de nemzetközi alumni hálózatával a világ szinte minden pontjára kiterjedő befolyással bíró kulturális intézmény, nem vette ki a részét. Ezzel a lépéssel pedig akarva-akaratlanul is alárendelte magát a Perzsa-öbölben zajló dinamikus gazdasági és kulturális fejlődés soft power törekvéseinek.
Ha egy pillanatra mégis zárójelbe tesszük a régiót illető jogos kritikákat, akkor talán meg lehet jegyezni, hogy az idei Sharjah Biennálé, Dubai, Abu-Dhabi és Doha kulturális intézményei az utóbbi egy évtizedben valóban olyan változásokon mentek keresztül, amelyek nem maradhatnak nemzetközi figyelem nélkül. Katar és az Egyesült Arab Emírségek gombamód szaporodó progresszív múzeumai és galériái, elképesztő méretű anyagi és szellemi befektetései útján három párhuzamos módon is építkezik, hogy globális művészettörténeti narratívák meghatározó szereplőjévé válhasson.