Előbb a Covid, majd az orosz-ukrán háború tett be a produkciónak, de most itt van a Fortune hadművelet – A nagy átverés, noha Guy Ritchie jegyzi, különösebb hírverés nélkül érkezett meg a mozikba.
Archívum címkék: filmkritika
Rendszerhiba – Forráspont
Philip Barantini brit filmrendező 2019-es Forráspont (Boiling Point. Philip Barantini, 2019) című rövidfilmjének cselekménye egy széthullás határán álló séf (Stephen Graham) és hektikus munkahelye, egy étterem körül bonyolódik. A 22 perces, a karácsonyi időszakban ezerrel pörgő személyzet kálváriáját lefestő fesztiváldíjas alkotásból a rendező két évvel később azonos címmel egysnittes, egészestés játékfilmet készített, amelynek főszerepét szintén […]
Tőrbe ejtve – Az üveghagyma – kritika
2019-ben a Tőrbe ejtve váratlan sikert ért el a mozikban remek szereplőgárdája és csavaros története nyomán. Rian Johnson ezzel együtt megalkotott egy kissé piperkőc magánnyomozó, Benoit Blanc karakterét, akit szándékában állt további nyomozásokba bevonni. Most a Netflix jóvoltából megérkezett a második krimi, Az üveghagyma. Látva, nem bánjuk, hogy majd jön a harmadik is.
Egy este egy snittben ‒ Forráspont
Mindig izgalmas dolog mélyebben bepillantani egy olyan világba, amelyről ugyan van némi ismeretünk, ám a felszín mögötti, belső működéséről csupán keveset tudunk. Így például nem véletlen a procedurális sorozatok ‒ többek között a Doktor Murphy (The Good Doctor. David Shore, 2017‒), a Monk ‒ Flúgos nyomozó (Monk. Andy Breckman, 2002‒2009) vagy a Dr. Csont (Bones. […]
Feketedoboz – kritika
Volt idő, nem is olyan régen, mikor a francia filmgyártás nagyon erősen jelen volt a hazai mozikban. Manapság viszont alig van bármi, ami figyelemre méltó lenne. A Feketedoboz azonban mindenféle modern filmkészítés ellenére olyan tartalommal rendelkezik, amit jó értelemben véve régimódinak is nevezhetünk.
„Sosem fogod megérteni” – Utoya, július 22
2011. július 22-én a radikális szélsőjobboldali Anders Behring Breivik először Oslo belvárosában robbantott bombát, majd pedig a várostól nem messze fekvő Utøya szigetén, a munkáspárt ifjúsági táborában rendezett tömegmészárlást az ott tartózkodó több száz fiatal között. A tömegmészárlás a szigeten 72 percen keresztül tartott, legalább 69-en meghaltak, és rengetegen megsérültek. A második világháború óta ez […]
Guillermo del Toro: Pinokkió – kritika
A 2022-es év abban a „szerencsében” részesíthetett minket, hogy három Pinokkió-filmet adott nekünk. Először jött a meglehetősen rondán animált Pinokkió: Egy igaz történet, majd a Disney 1940-es rajzfilmjének élő szereplős változata (ami nagyjából egy 3D-s animációs film) a jobb napokat is megélt Robert Zemeckis rendezésében. De egyik sem találta meg a közönségét. Guillermo del Toro stop-motion animációs változata viszont igazi meglepetést okozott.
Avatar: A víz útja – kritika
Kevés filmet övezett akkora várakozás, mint az Avatar folytatását, vajon James Cameron megint rátudott licitálni saját alkotására, ahogyan azt már megtette korábban a Terminátor esetében is? Spoilermentes válasz rá.
Hangzavar: Eltörölni Frankot (kritika)
Sötét képi világ, köd, monoton felvételek. Az Eltörölni Frankot egy előadóművész élményét követi végig, akit a hatalom különböző eszközökkel próbál meg leszerelni. Annak ellenére, hogy Franknek, a punkzenésznek több ponton is felajánlják a kiutat, mindennek ellenáll, minden lehetőséget elutasít. Végül elektrosokk-kezelést kap. A katarzis az egyik ilyen jelenetben tör fel, amely meg is pecsételi a „sorsát”. Egy pszichiáter útlevelet ajánl neki, de azt is megkérdezi tőle, miért nem eszik. Frank az útlevelet úgy fogyasztja el, mint Andy Warhol a hamburgert.
Az Eltörölni Frankot témájaként a politikai pszichiátria, a punkzene és a diktatúra egyéni megélése, voltaképp a magány jelölhető meg. A témák az állandó megfigyelés zajaiban, a repülők, a sziréna, a metró, a teherautó és a motyogás hangjaiban, a gitár és a mikrofon torzításában, a pszichiátria és a paranoia érzékeltetésében érnek össze. A film voltaképp egyetlen elemre is redukálható, mégpedig a hangra, amely szimbolizálja a beszédet, a beszéd funkciójának és jelentésének felszámolását a pszichiátrián éppúgy, mint az elhallgatást, elhallgattatást, az ellenállást és a punk stílust.
A narratívában a helyszínek átmenet nélkül váltják egymást, a film azonban mégsem álomszerű. Képszakadásokkal maradnak ki darabjai. Frank a pszichiátriát a hangokon keresztül fedezi fel, ahogy az ott lakókat is az általuk kiadott hangok alapján ismeri meg. Megfigyelő, akinek a szeme és füle elé tárul a pszichiátria és a politikai hatalom valósága. Olykor úgy tűnik, mintha csak egy árnyék volna, és ott sem lenne. A képzelet és a valóság ebben a világban úgyis felborul. A képzelet játékától nem is kell elvárni, hogy lefesse a valóságot. Éppen ezért a jeleneteket akár fel is lehetne cserélni egymással, hiszen a cselekmény a film végére egyre inkább lényegtelenné válik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs cselekmény, ugyanis a hangok folyamatosan cselekednek és cselekvésre akarnak késztetni. Cselekvésre késztetik a főszereplőt.
Stamps Back – kritika
A 80-as-, 90-es években egy rakás pattanásos tini megváltotta a világot, de senki észre se vette. A Vakondok sorozat közösségi finanszírozásból készült dokuja, a Stamps Back most nekik állít emléket, plusz megválaszolja hogyan kerültek be a játékok a vasfüggöny mögé.
Vérapó – kritika
A Mikulás és a 18-as karika? Bizony! A norvég rendező, aki elhozta nekünk a Boszorkányvadászokat, a Hét nővért és a Náci zombikat ezúttal a Die Hard fehér atlétatrikóját cserélte le piros kabátra. A Télapó kiégett alkoholistaként osztja a virgácsot, amire bizony sokan rászolgáltak. A Vérapó igazi karácsonyi film, hiszen a szeretetről, a csodákról és a család fontosságáról mesél nekünk, meg persze egy kicsit arról is, hogyan lehet botnyalókával kivégezni valakit.
Csillagok között ‒ Elvis
Pénz, siker, csillogás… Majd lassú hanyatlás, és tragikus elmúlás. A hírességek (zenészek, színészek, sportolók, stb.) életét bemutató filmek zöme általában ugyanazt a narratív sémát követi, illetve a legtöbb cselekményelemük is állandó: azt láthatjuk, ahogy a még ismeretlen, legtöbbször vidéki, nehéz sorsú, szegény, ámbár tehetséges fiatal képességei révén egyre magasabbra emelkedik, ám karrierje felívelésével, többnyire a […]
Fura világ – kritika
A Disney a hálaadási hétvégét az utóbbi években belövi a latin-amerikai ihletéseknek, ám a Cocóval és az Encantóval ellentétben a Fura világ jóval lazábban kötődik csak a Földünkhöz, a csodálatos látványú helyszín pedig tartogat egy szépen felépített csattanót, amit a veteránnak mondható Don Hall egy átlagos háromgenerációs kalanddal és pár újrahasznosított poénnal dob fel, de nem feltétlen ezek adják a film báját.
Raymond és Ray – kritika
A Raymond és Ray, már Ewan McGregor és Ethan Hawke miatt megér egy temetést. bár nem ás olyan mélyre, mint ők a filmben a sírt, de azért egy kis önelemzéshez vezethet megtekintés után.
Azt mondta – kritika
A Harvey Weinsten-ügy sokak számára ismert és talán az egészet felgöngyölítő, Pulizter-díjas díjas újságírónők személye is. Ez a film elsősorban az ő történetük és azt meséli el, hogyan sikerült szóra bírniuk az áldozatokat, hogyan tudtak egyszerre azonosulni és távolságot tartani, ami ehhez a szakmához nélkülözhetetlen, ha az ember őszintén, meggyőzően és jól akarja csinálni. Az Azt mondta egy nehéz alkotás, de az idei év egyik legjobbja.
Veszélyes lehet a fagyi – kritika
Adél és Éva ikertestvérek, akik mostanra leginkább csak külsőleg hasonlítanak egymásra, az életük teljesen eltérő irányt vet. De vajon melyiküké a szebb, jobb és teljesebb? Erre keresi a választ Szilágyi Fanni, aki eddig csak rövidfilmeket és sorozatokat forgatott, a Veszélyes lehet a fagyi első nagyjátékfilmnek pedig több, mint jó bemutatkozás. Stork Natasa duplán jó.
A menü – kritika
Puccos étterem egy szigeten, gazdag vendégek, profi személyzet és egy maximalista, ám kissé neurotikus séf. A menü fantasztikus, hosszú a várólista, nagyon nehéz bejutni, de vajon tényleg minden pénzt megér? A törtetők, Az utódlás, a Trónok harca és a Shameless-Szégyentelenek rendezőjének filmjében az illusztris vendégek egy véresen komoly színjáték szereplőivé válnak, ahol már nem esik olyan jól a desszert. Furcsán szórakoztató, nem tökéletes, de Ralph Fiennes, Nicholas Hoult és Anya Taylor-Joy játéka megér egy Oscar-gálát.
Ki kutyája vagyok én? – kritika
Ha az ember romániai magyarként belekeveredik a kutyapolitikába, sok jóra ne számítson. A Ki kutyája vagyok én? dokuban Lakatos Róbert elmésen oldja meg az identitáskeresés problematikáját, humorral, animációkkal, pásztorzenével és rengeteg kutyagolással ered az ősök nyomába.
A rejtélyes maszkos gyilkos – Fekete telefon
Scott Derrickson egy széleskörűen elismert horror-filmrendező, 2012-ben bemutatott természetfeletti horrorfilmje, a Sinister még tíz évvel később is nagyhatású film. A found footage felvételeken alapuló film, amelyben a rémisztő pogány istenség a kazetta megtekintésekor szabadul a világunkba, nagy sikert aratott a nézők körében. Ethan Hawke, aki nagyszerűen alakította a Sinisterben az apukát, a film főszereplőjét, a […]
Fekete Párduc 2. – kritika
A Fekete Párduc 2. ellen (készülte előtt és közben is) sok minden összejátszott, de a végeredményt látva, ilyen méltó és szép megemlékezést talán egy színész se kapott még a filmtörténelemben. Chadwick Boseman szelleme olyan erősen van jelen, mintha még mindig ő lenne a főszereplő.