„Te: bakája a mindenségnek. / Én: kadettja valami másnak. / Odaadnám tiszti kesztyűmet / cserébe a bakaruhának.” Ezt Pilinszky írta József Attilát megszólító versében, és most eszembe jutott a Hajnóczyt és Nádast párhuzamba állító kiállításról. Esetünkben Nádas lenne Pilinszky, csakhogy ő nem adná oda azt a bizonyos kesztyűt, és nem kadét, azaz segédtiszt, hanem már évtizedek óta irodalmunk „tábornoki rangú” szereplője, ami roppant zavarba ejtővé teszi a Hajnóczyval való összevetést. Noha a kurátori szándék az, hogy egybelássuk, szinoptikusan olvassuk a két életművet, ez a konstrukció egyáltalán nem magától értetődő, sőt, kissé merésznek tűnik. A sok egyezés azonban kétségtelenül elgondolkodtató.
Hajnóczy és Nádas is 1942-es születésűek, 1979-ben Mészöly Miklós Bereményi Gézával, Esterházy Péterrel és Lengyel Péterrel együtt az új magyar próza képviselőiként mutatja be őket Bécsben, mindketten (Nádas 1978-ban, Hajnóczy 1980-ban) Füst Milán-díjat kapnak, mindkettőjük gyermek- és ifjúkora traumatikus, és mindketten „a létezés megmagyarázhatatlan botrányára, tragikus alapfeladványára kerestek választ az államszocializmus keretei között, a világot uraló káosz és a vágyott rend kölcsönviszonyát ábrázolták”, írja a kiállítás vezetőszövege.
Nádas szerint ő az adminisztrátora, Hajnóczy pedig a demonstrátora volt a tudathasadásának, és Hajnóczy vele ellentétben bátor, mármint az önpusztítás radikalitását illetően. Hangfelvételről meghallgathatjuk Nádas Hajnóczyra vonatkozó emlékeit és alapos elemzését a karakteréről. Megtudjuk, hogy szép embernek látta, de rossz benyomást tett rá, mert nem beszélgetni akart, hanem monologizált és csodálatot várt el. Az életművét – mondja róla – azért nem tudta kiteljesíteni, mert a kiegyensúlyozott életkörülmények nem adattak meg számára. Nádas azért tett, hogy pozitívba fordítsa életének negatívumait, Hajnóczy viszont tehetetlennek bizonyult velük, a szeretet, a szerelem és a fény hiányával szemben.