Valamelyik visszaemlékező írásodban megemlíted, hogy tízéves korodban odaálltál az anyukád elé, és kijelentetted, hogy költő leszel. Milyen élmények előzték meg azt a pillanatot?
Sejtettem, hogy a József Attila-díj kapcsán most sok olyasmire irányul majd kérdés és figyelem, amire nem lehet előre elég jól felkészülni, mint például a kora gyermekkorom és a származásom, a családom. Hogy honnan jövök, és ki vagyok valójában. Mivel erre nem lehet néhány mondatban jól válaszolni, írtam egy beszédet, aminek az a címe: Egy meg nem tartott beszéd a József Attila-díj átvétele kapcsán.
Most inkább olyanokat mesélek el, amiket abban nem. Például, hogy az első tíz év az életemben minden viszontagság ellenére – már ami anyám és apám válását, az új családot, a szegénységet jelenti – nagyon is boldog volt. A költészet megjelenéséig belső kozmoszban éltem, és ez a belső kozmosz most is megvan. Minden írásom ebből a kisgyermek által megőrzött és megvédett világból származik. Hordozok magamban tehát egy teljes kozmoszt, mint minden ember, és ez az első tíz évben alakul ki. Mielőtt költő lettem, ez a kozmosz jött létre, amiben a játéknak, a képzeletnek, a varázslatnak, a nyelvnek, a mesének, a versnek központi szerepe volt. Ez nagyrészt édesanyámnak köszönhető, aki óvónő volt, és engedte, hogy gyerekek legyünk, és ezt a belső kozmoszunkat megismerjük, alakítsuk, megéljük.