Best WordPress Hosting
 

Archívum címkék: regény

Leírta az elmondhatatlant

Közzétette szerző

Madridban látta meg a napvilágot egy sokgyermekes polgári értelmiségi családban. Jogászprofesszor apja a polgárháború alatt, 1936 és 1939 között Spanyolország hágai nagykövete volt, így Semprún gyermekkorát felváltva Spanyolországban és Hollandiában töltötte. A köztársaság bukása után a család Franciaországba emigrált; Semprún a párizsi Sorbonne-on filozófiát hallgatott.

A második világháborúban, Franciaország német megszállása után csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, 1942-ben a spanyol kommunista pártnak is tagja lett. A Gestapo 1943-ban letartóztatta, 1945-ig a Weimar melletti buchenwaldi koncentrációs táborban tartották fogva. Ahogy egy interjúban elmondta, valószínűleg az mentette meg az életét, hogy nagyon jól tudott németül (mivel már gyerekkora óta tanult), így irodai munkára került. Kiszabadulása után visszatért Párizsba, ahol az 1946-ban létrejött UNESCO munkatársa lett, fordított és tolmácsolt.

Az ötvenes években „hivatásos forradalmárként” Federico Sánchez és egyéb álneveken többször járt Spanyolországban, földalatti munkát végzett a párt számára. Az ötvenes évek vége felé lassan kiábrándult a kommunista eszméből, világlátása egyre jobban eltért a hivatalos irányvonaltól, emiatt összeütközésbe került Santiago Carillo pártfőtitkárral. Az ideológiai eltávolodás és az összekülönbözések vége az lett, hogy Semprúnt 1964-ben kizárták a pártból. A kommunista párttal való szembekerülésének, kiábrándulásának és kizárásának történetét 1978-as Federico Sánchez önéletrajza című művében írta meg.

PostPin It!

Gátakon áthömpölygő életfolyam

Közzétette szerző

Ada mesél. Ada huszonéves nő, aki három éve Londonban él, de a nyárra visszatér a szülővárosába, Katalóniába. Tekintetét a korábban maga mögött hagyott világra fordítja: a nagy holdat, a hullócsillagokat, a traktorokat és a barackot, a körülötte nyüzsgő állatokat szemléli. Azt a világot, amely sokkal gazdagabb a nyugatinál, de tele van erőszakkal és halállal. Megosztja a történeteit, a szépeket és a tragikusakat egyaránt. A család elásott titkait: szülei válását, egy könnyed románc emlékeit, a múlt darabkáit hosszú láncba fűzi, hogy aztán összeálljon valami, ami messze van a linearitástól, de közel ahhoz a gazdagsághoz, amelyet a nyugati ember már nem igazán ismer. A szöveg rövid fejezetekre tagolódik, és minden jelenet önállóan is megáll a lábán, a végén pedig olyan egésszé állnak össze, amelyben már nem igazán lehet szétszálazni a különféle gondolati dimenziókat.​

Solà prózájának fotnos motívuma a véletlenszerűség és az ösztön, történetei csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. Éppen úgy, ahogy az emlékezetünkben követik egymást a múltunk történései. Kiírja magából, ami épp jön, és ezek az emlékmorzsák, bár látszólag kontextus nélkül folynak egymásba, végül gazdag öszesség lesz belőlük. A történetek több pillanatot rögzítenek, láttatnak egyszerre, és végül olyan narratíva áll össze belőlük, amelyben a tér- és időhálózatok szövevénye már sokkal inkább csak átérezhető, mint elmondható. Ada hangja egyszerre szelíd, töprengő és bölcs: a 21. századi vidéki élet lassúságáről elmélkedik, és a történetmesélés hatalmával élve rögzíteni próbálja az elveszített, paradicsominak érzett világ buja gazdagságát. A regényt a történetmesélés belső kényszere, a megosztani vágyás hozza létre. Solà láthatóvá tenné a láthatatlant, megmutatná az ismeretlent.

A Gátak történetekkel gazdagon átszőtt hellyel ismerteti meg az olvasót. Olyan világgal, ami hol megpihenteti, hol pedig elborzasztja a lelkünket. Olyan univerzumba, amihez csak úgy tudunk közel kerülni, ha lebontjuk a bennünk levő gátakat, ha képesek vagyunk megnyitni az elménket. Az ábrázolt világ csaknem hozzáférhetetlen, megismerhetetlen a számunkra, a szöveg mégis vágyat ébreszt, hogy belépjünk ebbe a valóságba, ami önmagunk megismeréséhez is közelebb visz. Azzal, hogy ráébreszt: a magunk igazsága nem az egyetlen igazság. A könyvet olvasva azonban végig az volt az érzésem, hogy a szerző szándéka nem elsősorban ez, hanem maga a mesélés. Solà élvez minden egyes leírt mondatot,  a könyvet a szöveg megszületésének gyönyöre hatja át.

PostPin It!

Magába csavarodó labirintus – Szeifert Natália Örökpanoráma című könyvéről

Közzétette szerző

A kritikusok elismerő értékelése nem minden esetben találkozik az olvasói ízléssel-igényekkel, e kötet esetében azonban ez a helyzet. Számos dicsérő recenzió végigböngészése után egyet kell értenem azzal a gyakran felbukkanó véleménnyel, ami Szeifert Natália művét Gabriel García Márquez Száz év magány című Nobel-díjas regényével állítja párhuzamba.

Ezek egyike, hogy az Örökpanoráma is egy település sorsát kíséri figyelemmel az alapítástól a fejlődésen át az elsorvadásig: ez az az ív, ami a regény tágabb keretét adja. Ami Márqueznél Macondo, az Szeifert regényében a Szegély nevű, a Felvidék környékére helyezett falucska. E tipikus magyar kistelepülés és lakói küszködését, az életben maradásért folytatott küzdelmét ábrázolja a huszadik század elejétől, három nemzedéken át. A két regény kezdőmondatai is egyaránt felejthetetlenek, örökre ott maradnak az olvasó szívében, és biztosítják, hogy elköteleződjenek a művek elolvasása mellett. Nagy igazság, hogy egy-egy regény első mondatának olyan intenzitással kell megszólalnia, mint a Száz év magányénak: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.” Az Örökpanoráma első mondata így hangzik: „Marianna Delviget, úgy tűnt, lehetetlen lesz férjhez adni.” Aztán azonban mégiscsak férjhez megy, és Buendia ezredes is megússza a főbelövést.

Mindazokkal, akik e két kezdőmondatot párba állítva úgy vélik, lám, a férfi és a női szerzők műveit a sarkosan ellentétbe állítható tematikus megközelítés különbözteti meg, kis gondolkodás után egyet kell értenem. A párhuzamot folytatva: az Örökpanoráma története is egy teljes évszázadot ölel fel, ám Szeifertnél ez az időtáv a huszadik század elejének szegényparaszti világától a jövő évtizedbe vetített disztópikus zárlatig ível. S ez nemcsak valamiféle erőltetett hajszolása a népszerű science-fiction műfajnak, hanem a már ma is tapasztalható baljós tendenciák előrevetítése.

PostPin It!

„Egy író számára a szerzetesi életmód majdhogynem magától értetődő” – Visky András Pannonhalmán VIDEÓ

Közzétette szerző

Ha létezik író számára ideális környezet, akkor Pannonhalma az, és ezt ez a kis film képeivel és szövegével egyaránt átélhetően érzékelteti.

Kiderül belőle az is, hogy Visky András ott-tartózkodása kölcsönösen előnyös és termékeny közös két hét volt. Ennek egyik oka az, hogy a monostor egyesít magában két, első látásra összeegyeztethetetlen tulajdonságot: a változhatatlan nyugalmat, csöndet, szellemi-spirituális erőt és a külvilágra való nyitottságot, párbeszédkészséget. A bencéseknél nemcsak az írók, hanem mindenki megérezheti, hogy ha a lelkünk mélyébe tekintünk, egy kicsit mindannyian szerzetesek vagyunk vagy lehetnénk.

Ez a bejegyzés: „Egy író számára a szerzetesi életmód majdhogynem magától értetődő” – Visky András Pannonhalmán VIDEÓ eredetileg innen származik: kultúra.hu.

PostPin It!

Cormac McCarthy-adaptációk – A hiábavalóság szavai

Közzétette szerző

A Cormac McCarthy regényeiből készült filmek nem csupán a déli gótika jegyében demitologizált vadnyugatról, hanem az enyészetre ítélt emberiségről is átfogó – de nem mindig tökéletes – képet adnak.

Nyolcvankilenc éves korában elhunyt az amerikai próza egyik legfontosabb képviselője, Cormac McCarthy. A regényeiből készített adaptációkról először a Filmvilág 2015 áprilisi számában írtunk.

PostPin It!

Találkozó párhuzamosok – Tompa Andrea Fejtől s lábtól című könyvéről

Közzétette szerző

Többen és többször is rábeszéltek erre a könyvre. Először egy könyvesbolt tulajdonosa, akivel konferencián találkoztunk; aztán egy ismerős, akinek arról dilemmáztam, elhozzam-e magammal a tengerentúlra ezt a vaskos könyvet; s végül a főszerkesztőm, aki az általam javasolt tizenvalahány könyv közül először erről kért kritikát. Muszáj volt nekifogni tehát, s kideríteni, a szerző származásán túl mi és miért irányít a regényhez. Már az első fejezetben fény derült többszörös érintettségemre, és onnantól kezdve alig tudtam letenni (továbbá több rokonomnak és barátomnak is ajánlottam) ezt az először 2013-ban megjelent és 2022-ben már nyolcadszor kiadott, 541 oldalas, száz évvel ezelőtt, Kolozsváron játszódó remekművet.

Már az első oldalak után nyilvánvalóvá váló többszörös érintettségem csak akkor lehetne erősebb, ha magam vagy felmenőim zsidók és/vagy orvosok lennének. Nem azok, mégis hetekre lebilincselt a két erdélyi orvos(tanhallgató) múlt századfordulón zajló párhuzamos élettörténete. A két fiatal életét naplószerűen elbeszélő, mégsem naplóként bemutató történetfolyam olvasása közben négygenerációs időutazást éltem át. Anyaországba települt erdélyi vagyok magam is, aki egyetemistaként és fiatal nőként nem sokkal a rendszerváltás után egyedül igyekezett megtalálni a helyét az egyszerre csodált és lenézett Budapesten (e kettős érzést éli meg a két szereplő is, ahogy Trianon következményeként az egész erdélyi magyarság immár több mint száz éve). Másrészt Székelyföldön, a Barcasághoz egészen közel nőttem fel, míg szüleim Kolozsváron voltak egyetemisták, így mind a kolozsvári (magyar) egyetemista élet, mind a fürdők világában való, a brassói és a barcasági románsággal közös járatosság gyakran utalt a szüleimre, és elevenítette fel számomra a gyermekkoromat. Harmadrészt anyai nagyapám Brassóban nőtt fel, így nagyszüleim ott éltek, mielőtt Kolozsvárra költöztek (tehát ellenkező irányban mozdultak, mint a könyvbeli fiatalok). S végül élénkké vált dédszüleim emléke is, akik a regény főhőseivel nagyjából egyidősek, és így szintén testközelből élték meg/át Trianont.

És ezt az többgenerációs időutazást nemhogy nehezítette volna, hanem kifejezetten segítette a mai köznyelvtől eltérő, régies és tájszólással teli, helyenként orvosi szakzsargonnal terhelt, nehézkesnek mondott nyelvezet, amely számomra élményszerűen ismerős, s nemhogy eltávolított volna a hősöktől és a történettől, hanem szinte testközelbe hozta őket: nem is olvastam, hanem hallottam és láttam őket – hetekre beköltöztek az életembe, amely jelenleg annyira távol van a megszokottól (Budapesten lakom, de hónapok óta Amerikában élek), hogy a regény olvasása közben néha nem is tudtam, hol vagyok: Erdélyben, Budapesten vagy a tengerentúlon. Arról nem is beszélve, hogy a nagyvárosban idegenként sodródó erdélyi egyetemistaként magamra ismertem az önkifejezés sürgető vágyáról, ugyanakkor az ehhez szükséges fejlett verbális készség hiányáról árulkodó, időnként kapkodó, suta mondatszerkezetekben is – akkor is, ha magam sosem beszéltem így.

PostPin It!

Akinek a regénye szállóigévé vált: Joseph Heller

Közzétette szerző

New York Brooklyn negyedében, Coney Islanden született. Apja korán meghalt, ezután édesanyja igen szerény körülmények között nevelte őt. Sokat olvasott. Amikor tízéves korában egyik rokonától megkapta az Iliász egy gyermekek számára készült átdolgozását, elhatározta, hogy ő is író lesz. Az érettségi után rövid ideig táviratkézbesítőként dolgozott, majd 1942-ben, Amerika hadba lépése után behívták katonának, ezzel az írói álomnak egy időre vége szakadt. A II. világháborúban a légierő tagjaként több mint 60 bombázóbevetésen vett részt Olaszországban és Franciaországban, ez az élmény szolgáltatta első és legsikeresebb regénye, A 22-es csapdája alapját.

1945 júniusában leszerelték, és hamarosan a Columbia Egyetem hallgatója lett. 1949-ben végzett, ezt követően Fulbright-ösztöndíjasként egy évet az angliai Oxfordi Egyetemen töltött. Hazatérése után angolt tanított a Pennsylvaniai Egyetemen, majd a Time és a Look folyóiratnál dolgozott reklámszövegíróként. 1958-ban lett a McCall’s cég reklámmenedzsere, szabadidejében kezdte el írni A 22-es csapdáját, amely 1961-ben jelent meg.

A regény egy csapásra sikert aratott, csak Amerikában több mint 10 millió példányt adtak el belőle, és számos nyelvre lefordították. A háború abszurditását és esztelenségét ostorozó, fekete humorú könyv gyilkos szatíra a militarizmus látszólagos rendjének pusztító káoszáról, a bürokráciáról, a korabeli Amerikáról és magáról a modern világról. Főszereplője az antihős Yossarian kapitány, aki minden lehetséges módon meg akarja úszni az értelmetlen és gyilkos bevetéseket, a 22-es csapdája azonban nem engedi.

PostPin It!

Mit keres hat sértett kísértet? – Egy könyv, ahol az olvasó a főszereplő

Közzétette szerző

A történetet a szentendrei Skanzen Erdély épületegyüttese ihlette, ahová a gyerekek a regény olvasása közben vagy után el is látogathatnak. Az elképzelt XX. század eleji erdélyi város, ahol a detektívtörténet játszódik, ott fogja várni őket szinte teljesen ugyanúgy, ahogy azt Kertész Erzsi írja a regényében.

A Hat sértett kísértet főszereplője az olvasó. A szerző, Kertész Erzsi izgalmas nyomozós utazásra hívja a 9 éven felülieket, mely során egy századfordulós erdélyi kisváros életét is megismerhetik.

A lebilincselő regényben a főszereplőt – azaz magát az olvasót – ártatlanul megvádolt kísértetek keresik meg, hogy segítséget kérjenek tőle, mert szörnyű igazságtalanság történt velük a múltban. Egy bűntettel, pontosabban egy rubintrablással gyanúsították meg őket, és amíg nem mossák tisztára a nevüket, addig nem nyughatnak. A szerző a tőle megszokott humorral tálalja a történetet, így az egy pillanatig sem válik félelmetessé. A rejtély megoldásához szükséges nyomok felfejtése kihívást jelent a kiskamasz olvasónak, ám a fejezetek végén található kérdések segítenek nekik. A gyerekek igazi nyomozók módjára göngyölíthetik fel a rubintrablás esetét, jegyzetelhetnek fejezetről fejezetre, hogy végül a nyomokból összeálljon a rejtély megoldása.

PostPin It!

Feláldozták, de vége a terrornak, amiben élt

Közzétette szerző

NAGY KRISZTA LÉNA A kerítés túloldala – regényrészlet Megjelenés: 2023. március 31. Kalligram Kiadó

Gubbasztok a lakásban. Ami kényelmes. A játszótérről gyerekek zsivaja hallatszik fel, a ház előtti fa sárgásan pergeti maga alá a leveleit. Békés minden. Nem úgy, mint anyám házában, ahol a tökéletesnek hazudott Varga család élt.

Anyám, Varga Emília nyugdíjas létére minden reggel hat órakor felkel, letusol, megigazítja fényes, gesztenyebarna haját, feltesz az arcára egy leheletvékony sminket, felveszi az egyik kiskosztümét és lefőzi a piros kávéfőzőben az első kávéját. Két kenyérszeletet tesz a pirítóba, előveszi a hűtőből a kis kék virágokkal díszített vajtartót, a nyáron eltett házi dzsemek egyikét, a termelői piacon vásárolt házi kolbászt, sajtot, füstölt sonkát, majd leül, hogy rose gold laptopján átolvassa a híreket. A vaj lassan gyöngyözve olvadni kezd, a sajtok illata egyre áthatóbb, már a kávé sem tudja elnyomni. Utálja az ételek szagát. A szaguknál jobban már csak magukat az ételeket utálja. Enni bűn. Az étel hizlal. A háj Isten legszörnyűbb büntetése. Utálva gondol vissza azokra a hetekre, mikor a születésem után csak pokoli szenvedés árán sikerült visszafogynia. Néha rémálmaiban látja magát nagy hassal, felpuffadt arccal, vizesedő lábakkal. Aztán felébred, végigsimítja tökéletes testét és megnyugtatja magát, csak álmodott. A családot sem értette: hogy imádhattak egy olyan amorf, dagadt gyereket, mint én? Mindenhol apró hurkák, az arcom kerek, a hasam, mint egy mini hordó. De ő nem fogja hagyni, hogy ilyen bálna maradjak egész életemre. Ezt nem teheti a lányával. Ezért, ahogy a nagyi mesélte, napról napra kevesebb tejet ad. Épp csak annyival, hogy ne lakjak jól. Mert jóllakni bűn. A jóllakás minden baj forrása. Aki jól lakik, az ellustul. Aki ellustul, az meghízik. Aki meghízik, azt csúfolják. De ezt ő nem fogja hagyni. Engem senki sem fog csúfolni, mert én vékony leszek, gyönyörű, boldog. Ezért mondja majd folyton, hogy kövér vagyok, hogy egyek kevesebbet, mozogjak többet. Mindig látja majd rajtam a kis hurkákat és a kerek, piros arcocskát. Csak védeni akar, mondja. Csak védeni, mert őt nem védte senki.

PostPin It!

A mozigalaxis őrzői

Közzétette szerző

Tarantino prózai debütálása Hollywood másod- és harmadvonalbeli, a mozinézők többsége számára névtelen hősei előtt tiszteleg. 

A történelem titánjairól, a kultúra gigászairól általában nem feledkeznek meg a krónikák. De mi a helyzet mindenki mással? A „futottak még”, a „lehetett volna belőle bármi”, az „ott volt minden kilométerkőnél, de két szót sem szólt” és a „hátsó kertjében teremtő fantáziával alkotott egész dolgos élete során, a faluhatáron túl azonban sosem merészkedett” kategóriák héroszaival? A derékhaddal, a gyalogsággal, amelynek sok-sokezer tagja – humanista hitünk szerint – mind megérdemelne legalább egy nagyregényt? Azzal az igazságtalansággal, hogy az ő emléküket, egyedi és egyszeri alakjukat nem őrzi meg senki és semmi sem, együtt lehet élni ugyan, de csak ha el tudunk viselni a szánkban valami eltüntethetetlen, áthatóan kesernyés aromát. Quentin Tarantinónak még az ellenségei is a javára könyvelhetik el, hogy ő bizony a leghatározottabban elutasítja ezt a fajta létezési gyakorlatot. Teszi hát, ami tőle telik: levitézlett filmcsillagoknak kínál műveiben új esélyt, celluloidtekercseket gyűjt és Los Angelesben filmmúzeumot vezet, podcastokban zengi a múlt méltatlanul vagy okkal, de vitán felül árnyékba borult vitézeinek himnuszát, Volt egyszer egy Hollywood című filmjével pedig két évvel ezelőtt komplett emlékművet avatott, amely a (filmipari) másod- és harmadvonalak a többség számára névtelen hősei előtt tiszteleg. De ahol emlékmű van, ott lennie kell a művet láthatóvá faragó kéznek és a mű tárgyát, a gyöngyöt a mélyben, a létezés végtelen óceánjaiban megpillantó szemnek is. A Volt egyszer egy Hollywood regényváltozata, Tarantino prózai debütálása mindenekfelett erről a kézről és szemről beszél – ami döntő különbség a filmváltozathoz képest.

[…] Bővebben!

PostPin It!

Kivezetés a szépirodalomból – Lajta Erika könyve Szerdahelyi Istvánról

Közzétette szerző

Aligha van hosszabb hónap a januárnál. Noha például a március is 31 napos, akárcsak az október és a december, a januári 31 a puffadt, vizesedő lábain mintha soha nem akarna elbattyogni. Ez a 31 nap minőségileg is hosszabb a többinél. Sokan ilyenkor nyúlnak egy-egy Rejtő-kötet után, hogy kedélyük felvidításával dacoljanak az ólmos szürkeség ellen. Nem így én, aki feltett kezekkel adom meg magam neki, és fordulok el a szórakozástól. Az íróasztalomon tornyosuló könyvkupac, ha nem is a Himalájára, de a tokaji Nagy-Kopaszra mindenképpen emlékeztet – azt a súlyos fogyatékosságát leszámítva, hogy az asztalom oldalában nem terem jó borszőlő. Mit húzzak ki a kupacból úgy, hogy ne dőljön össze?

Nagy óvatosan kipiszkálom Lajta Erika Kivezetés a szépirodalomból című – mijét is? Azt írja róla: riportregény. Szóval riportregényt fogok olvasni Szerdahelyi Istvánról, aki a Kritika című folyóirat és a Világirodalmi lexikon főszerkesztője volt, a Verstan és még számtalan mű szerzője, a „létezett szocializmus” szellemi életének egyik fő irányítója. Rettentő ítész, cenzor és szigorú tanár, a Kádár-rendszerben Aczél György után a második leghatalmasabb kultúrkomisszár, a posztmodern irodalom ellenlábasa – ez indokolhatja tehát a címválasztást.

A riportregény külföldön kedvelt műfaj, itthon azonban kevésbé bevett, mert hát a riportot valami objektív dolognak képzeljük; olyasminek, amiben a riporter fantáziája kevés szerepet kap és inkább csak eszköze az alany megszólaltatásának. Regény esetén azzal az épp ellenkező elvárással él a kedves olvasó, hogy az író teremtsen világot. A műfaj nevét ízlelgetve egy ideig még dünnyögök magamban, aztán eszembe ötlik a frappáns mondás, miszerint minden véleményünkben, különösen azokban, amelyeket egyetlen szempont figyelembevételével alakítunk ki, ott rejlik az a ragyogó lehetőség, hogy akár meg is tarthatjuk őket magunknak. Nem szöszmötölök tehát a műfajjal, hanem hozzálátok Lajta Erika könyvéhez.

PostPin It!

Egy szekérderéknyi vidámság száz vagon keserves sóhajtás helyett – 120 éve született Rideg Sándor, az Indul a bakterház írója

Közzétette szerző

„Mert tuggya meg ország-világ, hogy én mindig jó szándékú gyerek voltam, csak mire a végire értem a szándékomnak, esett bele a fene.”

Törtelen látta meg a napvilágot 1903. február 12-én. Édesapja uradalmi béres volt, ezért ő maga is így dolgozott húszéves koráig. Öt elemit végzett csupán, utána pedig – híján a továbbtanulási lehetőségeknek – csikósnak állt, de volt katona, majd a Tanácsköztársaság bukása után gyári munkás, vasúti altiszt, péklegény a fővárosban.

„Konc bácsival megbeszéltük, hogy könyvet írunk a bakterházról. Ő előre ír egy előszót, én meg hátra. A ténsasszony nevit is kiírjuk, de csak kisbetűvel: őrá kár lenne a sok téntát pocsékolni.”

PostPin It!

Megváltó a gyártósoron – Újra akartam mesélni a jézusi történetet

Közzétette szerző

Beszélgetés Gerőcs Péter íróval, a Kalligram kiadónál megjelent Werkfilm című regényéről

Bánfalvi Réka: Bevezetésképpen hadd kérdezzem meg, nálad hogy jön létre egy karakter? Az utcán lesed össze a járókelők vonásait, vagy teljesen saját kútfőből?

Gerőcs Péter: Nincs teljesen saját kútfő. Vagyis hát az utca embere, és még számtalan másik ember keveredik össze a papíron. Azt figyeltem meg magamon, később a diákjaimon, hogy amíg az ember kevesebb írásrutinnal rendelkezik, kevesebb energiája vagy figyelme van több különböző vonást vegyítenie. Kezdőként az ember sokszor egy-az-egyben emel át karaktereket a környezetéből a szöveg terébe. Ráadásul a karakteralkotást ilyenkor inkább külsődleges jegyek inspirálják, nem ritkán egy érdektelen, de túlzó gesztus vagy tikkelés. Mondjuk, megtetszik neki az a lehetőség, hogy egy szövegben nem csak gyönyörű nők és sármos férfiak kaphatnak szerepet, hanem például egy sánta férfi is. Ne adj isten egy sánta nő! Ez aztán annyira leköti a figyelmét, hogy ha nem akarja, akkor is ez a sántasággal ellátott illető lesz a szöveg főszereplője. Persze ezek óriási tapasztalatok. Írás során felfedezni az írás valódi lehetőségeit. Visszatérve: ahogy gyarapodnak az író tapasztalatai, úgy fogja egyre inkább a szöveg megkövetelni a maga figuráit. A sántaság egyáltalán nem lesz érdekes. Az lesz érdekes, hogy ezt a nagypofájú nőt ellenpontozza egy könnyen kizsákmányolható férfi. Mint ahogy a festő áll párbeszédben az épp születő képével. Ezt a formát és ezt a színt valaminek tovább kell vinnie. Valaminek ellenpontoznia, vagy épp hangsúlyoznia kell; elmozdítani, kibillenteni, árnyalni, vagy megsemmisíteni. Ha sok szereplőt mozgatunk, ez egy kicsit nehezebb ügy lesz. Csak nem éppen ezért kérdezed?

PostPin It!

Megváltó a gyártósoron – Újra akartam mesélni a jézusi történetet

Közzétette szerző

Beszélgetés Gerőcs Péter íróval, a Kalligram kiadónál megjelent Werkfilm című regényéről

Bánfalvi Réka: Bevezetésképpen hadd kérdezzem meg, nálad hogy jön létre egy karakter? Az utcán lesed össze a járókelők vonásait, vagy teljesen saját kútfőből?

Gerőcs Péter: Nincs teljesen saját kútfő. Vagyis hát az utca embere, és még számtalan másik ember keveredik össze a papíron. Azt figyeltem meg magamon, később a diákjaimon, hogy amíg az ember kevesebb írásrutinnal rendelkezik, kevesebb energiája vagy figyelme van több különböző vonást vegyítenie. Kezdőként az ember sokszor egy-az-egyben emel át karaktereket a környezetéből a szöveg terébe. Ráadásul a karakteralkotást ilyenkor inkább külsődleges jegyek inspirálják, nem ritkán egy érdektelen, de túlzó gesztus vagy tikkelés. Mondjuk, megtetszik neki az a lehetőség, hogy egy szövegben nem csak gyönyörű nők és sármos férfiak kaphatnak szerepet, hanem például egy sánta férfi is. Ne adj isten egy sánta nő! Ez aztán annyira leköti a figyelmét, hogy ha nem akarja, akkor is ez a sántasággal ellátott illető lesz a szöveg főszereplője. Persze ezek óriási tapasztalatok. Írás során felfedezni az írás valódi lehetőségeit. Visszatérve: ahogy gyarapodnak az író tapasztalatai, úgy fogja egyre inkább a szöveg megkövetelni a maga figuráit. A sántaság egyáltalán nem lesz érdekes. Az lesz érdekes, hogy ezt a nagypofájú nőt ellenpontozza egy könnyen kizsákmányolható férfi. Mint ahogy a festő áll párbeszédben az épp születő képével. Ezt a formát és ezt a színt valaminek tovább kell vinnie. Valaminek ellenpontoznia, vagy épp hangsúlyoznia kell; elmozdítani, kibillenteni, árnyalni, vagy megsemmisíteni. Ha sok szereplőt mozgatunk, ez egy kicsit nehezebb ügy lesz. Csak nem éppen ezért kérdezed?

PostPin It!

Sodró történet gyerekasszonyokról, világjárványról és egy szabálytalan szerelemről

Közzétette szerző

Mint minden kötetedben, a legújabb művedben is felhívod a figyelmet a ma is érvényes társadalmi problémákra. Jelen esetben miért volt fontos, hogy a fiatal lányok és idősebb férfiak bizarr kapcsolatáról írj?

Regényírás közben nem szoktam direkt politikai kérdésekkel foglalkozni. Nem úgy választok témát, hogy előtte megnézem, milyen kérdések formálják aktuálisan a közbeszédet. De mivel én is olvasok híreket, rám is nyilván hatnak ezek a viták. Így került be ebbe a regénybe olyan lányok sorsa, akik a maguk korában szexuális áldozattá váltak, hiszen szinte még gyerekként náluk akár jóval idősebb férfihoz adták férjhez őket.

Nagyon megrázott Anna Melanchthon története, akinek az édesapja a humanizmus és a reformáció kiemelkedő alakja volt, rendkívül okos férfi és szerető apa, mégis beleküldte a tizennégy éves lányát egy katasztrofális házasságba. Anna tudósokhoz illő nevelést kapott, az apja például latinul beszélt vele, mégis mindezt szögre akaszthatta, tíz év alatt szült hat gyereket, hogy a hatodik születésébe huszonnégy évesen belehaljon. Erre mondja azt a német női történetírás, Anna élete arra példa, a humanizmus ideáljából hogyan rekesztették ki a nőket. De ugyanígy ma is érvényesnek érzem a regény egy másik fontos témáját, azt, hogyan viszonyul a társadalom azokhoz, akiknek a többségtől eltérő elképzelésük van szerelemről és családról.

PostPin It!

„Ha feltétlenül muszáj találkoznunk a szüleiddel, akkor legalább legyen itthon, és ne idegen pályán” | Jonathan Franzen: Javítások

Közzétette szerző

Jonathan Franzen karácsonyi hangolódásra szinte teljesen alkalmatlan regénymonstrumával, a Javítások-kal töltöttem a fél decembert. Bár a fülszöveg azt sejteti, egy karácsonyi vacsora áll a regény központjában, valójában sok száz oldalt kell elolvasnunk ahhoz, hogy erre a bizonyos vacsorára megérkezzünk. És hogy megéri-e? Hatalmas betűkkel: IGEN!De azért rögös út vezetett eddig a biztos kijelentésig.  Ennek a nagy, […]

The post „Ha feltétlenül muszáj találkoznunk a szüleiddel, akkor legalább legyen itthon, és ne idegen pályán” | Jonathan Franzen: Javítások appeared first on 7 szoba.

PostPin It!

„Az atléta halála annak is élvezetes olvasmány lehet, aki életében egy métert sem futott.”

Közzétette szerző

Ahhoz, hogy értsük, Az atléta halála Polcz Alaine–nek és Polcz Alaine-ről szól, nem kell irodalomkutatónak lenni, de még a 840 oldalas levelezést sem kell magunkévá tennünk: ez ugyanis a regény második oldalától a napnál is világosabb.De azért gyönyörű színezetet ad a történetnek, ha egy kicsit ismerjük a szerzőt – a szerelmét, a munkafolyamatot. És bár […]

The post „Az atléta halála annak is élvezetes olvasmány lehet, aki életében egy métert sem futott.” appeared first on 7 szoba.

PostPin It!