A korszakhatárokon álló, stílusoktól független, vagy épp merőben innovatív alkotók gyakorta jutnak méltatlan sorsra. Noha a korszellemtől való eltérés a művészetek állandó mozgatórugója, a különc feltörekvőknek mégis nagy szerencse és akaraterő kell ahhoz, hogy még életükben elismertethessék munkájukat a műértő nyilvánossággal – keveseknek adatik meg, hogy jókor jó helyen legyenek ehhez. Hogy Kovásznai György festő- és grafikusművész, animációsfilm-rendező újító volt, az megkérdőjelezhetetlen, emlékezete azonban sokáig művészeti teljesítményéhez képest elhanyagoltnak volt mondható.
Kovásznai 1934-ben született Budapesten, és már tizenévesként magához vonzották a vizuális művészetek. Szabadiskolába, majd a Képzőművészeti Főiskolára járt, utóbbiból azonban eltanácsolták egy, az egyetemi közeget, konzervatív oktatókat kifigurázó, gúnyos pamflet előadása miatt. Később bányász, gyári munkás és képzőművészeti rovatszerkesztő is lett. Az 1960-as években fűzte szorosabbra a kapcsolatát a kor művészeti, alkotói szcénájával, lakásán több avantgárd művészeti eseményt is tartott. Bár a generációt, a kortársakat és a művészeti alapvetéseket, törekvéseket tekintve őt is az avantgárdhoz kellene-lehetne sorolni, Kovásznai azonban saját stílusának, egyedi technikájának kimunkálásán dolgozott.
Habár a valóság megörökítését tűzte ki céljául, sem a szocialista realizmus, sem az avantgárd formanyelve nem volt számára kielégítő. Azt azonban tudta, hogy a munkásosztály hétköznapi valóságáról szeretne szólni – mind képein keresztül, mind a Nagyvilág szerkesztőjeként és önálló művészeti gondolkozóként szerzett szövegeiben –, méghozzá közérthető, eleven módon. A festészet mellett korai, 1983-ban bekövetkezett haláláig kitartott, azonban 1961-ben rátalált az animációs filmek formanyelve és végül egyediségét, szuverén művészeti céljait a kettő ötvözésével tudta kiteljesíteni.