„Az ember szereti ingerelni a száját. Látszólag minden cél nélkül rág (rágógumizik), napraforgót, pattogatott kukoricát majszol (az íze nem számít), cigarettázik vagy pipázik (rombolva az egészségét). Máskor mértéktelenül iszik, még ha nem is szomjas. Sokszor ellenállhatatlan vágyat érez a zabálásra, miközben túlsúlyára panaszkodik” – írja könyve előszavában dr. Forgács Attila szociálpszichológus, klinikai szakpszichológus, a hazai gasztropszichológia megalkotója. Őt kérdeztük.
Mit kutat pontosan egy gasztropszichológus?
A gasztropszichológia kifejezést 38 éve én alkottam. Akkor még nem lehetett ennek nyomát találni, és amikor 1985-ben a gasztropszichológia összetételt használni kezdtem, arra gondoltam, hogy az evés nem pusztán egy élettani jelenség, hanem az egyik legfontosabb életösztönünk. Minden élőlénynek van anyagcseréje, és az emlősöknél ennek az első lépése az evés. Enélkül nincsen élet. Az éhség őshajtóerő, ezért az evésnek máig is jelentős lélektani vonatkozásai vannak. A táplálkozás erős érzelmekkel átitatott jelenség. Az ételnek nem egyszerűen kalóriaértéke, hanem érzelmi értéke is van, utóbbi sok esetben fölülírja az élettani értékét. A gasztropszichológia tehát röviden az evés lélektani mozgatóival és meghatározóival foglalkozó pszichológiai részkérdés. Miért eszünk-iszunk akkor is, ha nem vagyunk éhesek vagy szomjasak? Másrészről miért kedvelünk egy ételt, és miért undorodunk egy másiktól, amit más kultúrákban szívesen megesznek, vagy épp a mi családunkban is a többiek örömmel fogyasztanak, mi pedig a szagát se bírjuk?