Páskándi Gézával a hatvanas évek végén találkoztam először a bukaresti Ambassador Hotel kávéházában. Constatin Olariu, novelláskötetem fordítója mutatott be minket egymásnak. Géza sovány volt, szomorú tekintetű, gyanakvó, amin nem is csodálkoztam – többévnyi börtön és a Duna-deltában végzett kényszermunka volt a háta mögött. A büntetést az ötvenhatos, magyarországi forradalom pártolásáért mérték rá, és csak hatvanháromban szabadult amnesztiával. Egy darabig csak segédmunkás lehetett, esztendők múltán kerülhetett az irodalom közelébe, a Kriterion kiadó főlektora lett. Találkozásunk idején már visszanyerte közlési jogát, sorra jelentek meg művei, elismert írónak számított.
Szatmárhegyen született 1933. május 18-án, a közeli Szatmárnémetiben végezte iskoláit. 16 éves volt, amikor a Dolgozó Nép című lapban Majtényi Erik, a bukaresti Ifjúmunkás főszerkesztője felfigyelt verseire, és a fiatal költőt meghívta munkatársának. 1953-tól pedig, miközben a kolozsvári Bolyai Egyetem magyar szakán tanult (valamelyest belekóstolva a jogba is), az Utunk című irodalmi lap rovatvezetője lett.
A börtön meg a száműzetés megkeményítette, de nem törte meg, inkább türelmessé tette ítéleteiben, világlátásban, s nem ölte ki belőle az élet szeretetét. A megpróbáltatások az igazság keresésére és megvallására késztették egész későbbi munkáiban, prózájában, esszéiben, drámáiban.