Néhány fényképet is készítenénk.
Az a jó, ha interjú közben fotóznak, mert a beállított képektől rosszul vagyok. Nem tudok úgy vigyorogni. Amikor beszél, gesztikulál az ember, akkor él. De amikor be kell állni és szépen kell nézni, az borzalmas.
A film szereplői közül többen dolgoztak már együtt Lakos Nórával: Lovas Rozi és Mátray László játszottak a rendező első nagyjátékfilmjében, a Habban. Ön viszont a Tóth János forgatásán találkozhatott vele.
Maurice Joseph Micklewhite néven egy kétszobás, áram nélküli dél-londoni lakásban látta meg a napvilágot. A halpiacon hordárként dolgozó apja és takarítónő anyja úgy gondolta, ő is a halüzletben boldogul majd. Nem tanult jól az iskolában, nem is érezte jól magát, ezért tizenhat évesen félbehagyta tanulmányait. Alkalmi munkákból élt, a film világával egy mozi takarítójaként került közelebbi kapcsolatba, 1951-től katonai szolgálatot teljesített, még a koreai háborút is megjárta.
Megállapodnia azután sikerült, hogy egy apróhirdetésre jelentkezve segédügyelő lett egy vidéki színháznál. Esetenként kisebb mellékszerepeket is kapott, és felvette a Michael Scott művésznevet, amelyet 1954-ben Londonba költözve meg kellett változtatnia, mert már volt egy ilyen nevű kollégája.
Ügynökével éppen a fejüket törték, amikor a Zendülés a Caine hadihajón című film plakátjára tévedt a szeme, és megszületett a Michael Caine művésznév.
Kozák András a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Vencsellőn (ma Gávavencsellő) született hat testvér mellett, a Tisza menti tanyavilágban nőtt fel. Nyíregyházán látott életében először színházi előadást, ami teljesen megbabonázta, ennek nyomán a gimnáziumi színjátszókörnek is tagja volt. Felvételi kérelmét késve adta be a színművészeti főiskolára, ezért érettségi után egy évig otthon dolgozott, a következő évben viszont azonnal felvették.
A Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1965-ben fejezte be, ezután egy évadot a szolnoki Szigligeti Színházban játszott, majd 1966-tól 1991-ig a Thália, illetve az Arizona Színház művésze volt. Pályája gyors felívelést mutatott, és sokáig maradt is a csúcson,
Kazimir Károly rendezéseiben sorra a meghatározó szerepekben tűnt fel. Vezető színészként nem egy olyan év akadt, amikor több mint 250 este lépett színpadra.
Beszédes neved van, és ráadásul tényleg mosolygós lány vagy.
Amikor elkezdtem az egyetemet, többen mondták, hogy ezzel a névvel jól fogok járni a pályán, de nem értettem, mire gondolnak. Annak örülök, hogy különlegesnek találják. Szeretem a nevemet. A családom szabolcsi származású. Anyukám az egyetemi tanulmányai miatt Pécsre költözött az apukámmal, így mi a nővéremmel már ott születtünk. Szabad és boldog gyerekkorom volt, annak ellenére, hogy a szüleim hamar elváltak. A nővéremen kívül, aki Koppenhágában tanult divattervezést, nem volt művész a családban.
Anyukám arra nevelt, hogy mindig mondjam el a véleményemet, ezért – bár furán hangozhat – már gyerekként is felnőttnek érezhettem magamat. Érdekelte a szüleimet, hogy miről mit gondolok, én pedig a mai napig azt képviselem, hogy normális keretek között jogom van elmondani az őszinte véleményemet. Azt vallom, hogy hallgassuk és értsük meg egymást. Egyre többször érzem, hogy nem tudunk értő figyelemmel egymás felé fordulni, ezt nehezen viselem a túlzott igazságérzetem és hirtelen haragú természetem miatt.
A kötetbeli nagyesszé szerzője, Ablonczy László kritikusként, igazgatóként és közeli barátként, a szakmai és privát szemszöget finoman, organikusan váltogatva rögzíti a magánéleti eseményeket, a kivételes pálya egyes állomásait, és plasztikusan, értő módon elemzi az alakításokat. A krónikaíró tolla szakma- és szívvezérelt. Ráadásul, ami igazán fontos erénye a kötetnek, kontextualizálja az eseményeket – tördeléssel is szépen elválasztva a „mi történt akkortájt” remekül eltalált kis színes közbevetéseit –, ezáltal pedig egy megkérdőjelezhetetlen formátumú színésznő,
Béres Ilona életének és karrierjének prizmáján át kirajzolódik a magyar színház, film, színházi újságírás, sőt nem állunk távol az igazságtól, ha úgy fogalmazunk, Magyarország elmúlt nyolc évtizede.
Béres Ilona