Még nem tekinthet vissza hosszú múltra a Kijevi Biennálé, melynek első kiadása 2015-ben történelminek bizonyult események, így a majdani tüntetéssorozat, a „méltóság forradalma”, a krími orosz invázió után, részben azok hatására került megrendezésre, sorsa azonban az Ukrajna elleni orosz agresszió miatt máris bizonytalanná vált. Sokáig meglehetősen valószínűtlennek tűnt, hogy a Biennálé idei, ötödik kiadására a mai helyzetben sor kerülhet, ám épp ez a helyzet az, ami minden korábbinál fontosabbá teszi megrendezését. Nem mintha a korábbi kiadásoknak nem lett volna nagyon súlyos aktuálpolitikai kontextusa, gondoljunk csak a közép- és kelet-európai térségben végbement radikális társadalmi-politikai változásokra, a szovjet utódállamok önállósodására, a bevezetőben már említett ukrajnai eseményekre vagy épp a csernobili katasztrófára. Ám a mostani agresszió nyílt támadást jelent az ország kulturális identitása ellen és tudatosan törekszik arra, hogy a lehető legnagyobb károkat okozza Ukrajna kulturális infrastruktúrájában – ezért a biennálé idei megrendezése az ellenállás és az összefogás szimbólumává vált. Az összefogásé ráadásul nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is, hiszen széles körű, a határokon átívelő együttműködés nélkül a biennálé a jelenlegi körülmények között nem jöhetne létre. Így viszont a hagyományoktól eltérő, különleges formát ölt – egy olyan eseménysorozatét, mely októberben kezdődik és csak valamikor a jövő évben fejeződik majd be; szervezői nem véletlenül emlegetik „évelő” projektként.
Az előkészítésben résztvevő intézmények munkáját a kijevi Kulturális Kutatóközpont (VCRC) fogja össze. A társszervezők és a biennálé koncepciójának kidolgozói között ott találjuk a lvivi Múzeumi Krízisközpontot, a tranzit.at-t, valamint a tranzit.hu-t is magában foglaló nemzetközi tranzit-hálózatot, a varsói Modern Művészeti Múzeumot, az Other Edges nevű, főként rezidenciaprogramokat szervező művészeti kezdeményezéseket összefogó platformot, melynek partnerei között a kijevi VCRC mellett egy-egy prágai, kassai és madridi projektcsoport is szerepel. Ott van a szervezők között az a három ukrajnai intézmény is, melyek helyet adnak a biennálé belföldi kiállításainak. Közülük csak a Dovzhenko (Dovzsenko) Központ van Kijevben, a másik kettő olyan városokban – Ivano-Frankovszkban, illetve a kárpátaljai Ungváron –, melyek kevésbé voltak eddig kitéve orosz támadásoknak, ezért számos művész is ideiglenes lakóhelyéül választotta őket.
A neves ukrán filmrendezőről, Alekszandr Dovzsenkoról elnevezett központ gazdag filmarchívumából olyan anyagot válogattak össze a kiállításra, amely a Dnipro (Dnyepr) folyót, annak az ország életében játszott szerepét és az embereknek a folyóhoz való érzelmi kötődését mutatja be. A Dnipro, mint téma szomorú aktualitását a kahovkai gátnak a közelmúltban történt felrobbantása adja, aminek ökológiai és gazdasági következményei ma még szinte beláthatatlanok.