Divat manapság a fiatalok kapunyitási pánikjáról beszélni, és önről rögtön ez jutott eszembe, bár rögtön utána az, hogy önnek vagy nagyon erős van ilyenből, vagy épphogy semmilyen. Már eddig is nagy utat járt be, és mintha felgyorsítva élne, fényes pálya áll ön előtt – ami nagyszerű, de akár ijesztő is lehet, hiszen úgy is megélheti, hogy most már mindig felül kell majd múlnia magát, vagy hogy olyan expresszvonatban ül, amiből nincs kiszállás: a siker kötelez, és mintha mostantól az lenne a kötelessége, hogy maga után rohanjon. Mennyire befolyásolja, hogy mások mit várnak el öntől, és ez hogyan viszonyul ahhoz, amit ön vár el magától? Miben egészen biztos a pályájára vonatkozóan, és miben egyáltalán nem?
A zenészlétben és -szakmában jelentős tényező a bizonytalanság. A zenész soha nem lehet teljesen biztos magában, mert az gátolná a fejlődésben. De úgy tapasztaltam, hogy ha a legbelső hangjainkra és a lelkiismeretünkre hallgatunk, akkor azért olyan nagy baj nem lehet. A Covid után, az elmúlt egy-két évben valóban felgyorsultak körülöttem a dolgok: sűrűbb lett a koncertéletem, és bekerültem Körner Tamás menedzsmentjébe, amelynek tanárom, Várjon Dénes is az impresszált művészei közé tartozik. Ami történik, egyszerre csodálatos lehetőség és nagy kihívás a számomra.
Ősszel lesz az első lemezfelvételem; a hozzám különösen közel álló Rachmanyinov darabjait, etűdöket és prelűdöket játszom fel, mindegyik sorozatból négyet-négyet, más, rövidebb darabokkal kiegészítve. Az új feladatoknak nem mindig egyszerű megfelelni; a stressz időnként el tud rajtam uralkodni, ami nálam például a nyugtalan alvásban nyilvánul meg. Igyekszem magamból a legtöbbet kihozni, és erre szerencsére rá is vagyok kényszerítve. De ha az ember – mint nemrég a KaposFesten – időről időre olyan, világhírű művészekkel játszhat együtt, mint Baráti Kristóf, érthető is, hogy nagyon össze akarja szedni magát.