via konyvutca.hu => eredeti post link
Évekkel ezelőtt teljesen véletlenül akadtam a szerző Amikor isten nyúl volt című könyvére és azonnal nagy kedvencem lett. Éppen ezért meglepett, hogy a Bádogember című regénye miért nem okozott ugyanolyan hűha érzést. Tetszett, jó volt, de nem rabolta el a szívemet.
Sokáig nem is esett le nekem, hogy a Csendélet írója ugyanaz a Sarah Winman, aki az Amikor isten nyúl volt történetet írta, de mindig gyönyörködtem a borítójában, a nagyszerű kivitelezésében. Fantasztikusan szép, ahogyan a lapok külső élén kirajzolódik a gyönyörű grafika, és ugyanilyen jó volt azt nézni, hogy olvasás közben, amikor a lapok széthúzódtak egymástól, akkor elhalványult. Ez a könyv olyan, hogy egyszerűen örömet okoz a nézése is.
Az olvasása pedig még annál is nagyobb örömet okozott. Ebbe a könyvbe jó volt belefeledkezni. Sőt, nem is belefeledkeztem, hanem úgy éreztem, hogy beköltöztem a könyvbe és ott éltem a szereplőkkel, osztoztam velük jóban, rosszban, szépségben és örömben. Micsoda életet éltek, micsoda egy csapat voltak ők mindannyian! És mindez egy véletlen találkozásból indult ki.