via kultura.hu => eredeti post link
A Balaton a II. világháború előtt ősi szokások egzotikus színhelye is, ám jellemzően tehetős városiak kiruccanásának célja. Az 1950-es évek írói, festői megtehették, hogy időszakosan vagy végleg ide vonuljanak vissza, a fővároshoz kötött filmesek azonban javarészt a dolgozók pihenése helyszíneként ábrázolták. Két kivétel, két remekmű Makk Károlytól: a Liliomfi (1955) és a Ház a sziklák alatt (1958). A Kádár-korszak konszolidációja szervezett tömeges nyaralást, fusizott víkendtelkeket hozott. Exkluzív vetületét a nyugati turizmus beindulása generálta; a Balaton de luxe az aranyélet, a magyar álom szezonális színhelye. Az 1980-as években fordul a trend: a gyarapodással nőtt az igényesek köre, kínossá vált a sufnituning, a lehúzás.
Az Ítél a Balaton (Fejős Pál, 1932) népi egzotikumot melodrámával elegyít. Bevezetésként szokást ismertet: a balatoni halász nem fog halat, ha hűtlen a felesége. Marit (Medgyesi Mária) apja (Csortos Gyula) a nevelt fiához, Janihoz (Páger Antal) kényszeríti, de a lány az ellenséges család fiát, Mihályt (Elekes Ernő) szereti. Az apa Marit evező nélküli csónakban a tajtékzó tó ítéletére bízza. Ha a víz megkíméli, bűnei megbocsáttatnak, ha nem, az emberáldozat révén helyreáll a megélhetéshez szükséges egyensúly. Mindkét férfi a nőt mentené, a férj, Jani azonban vetélytársát is kihúzza, majd a vízbe vész. A film négy – magyar, angol, francia, német – verziójából utóbbi kettő maradt fönn. Változatok, különböznek, de abban egyeznek, hogy Janit önfeláldozása pozitív hőssé teszi, mert felülírja a gyilkos, ősinek tartott „természeti törvényt”.
Boronyák Rita cikke a Magyar Kultúra magazin 2023/6. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa!