Best WordPress Hosting
 

Angyali szoprán és szeszélyes tigris egy személyben

Maria Anna Cecilia Sofia Kalogeropulos görög bevándorlók gyermekeként született New Yorkban. Gyógyszerész apja az amerikaiak számára nehezen kiejthető nevet előbb Kalosra, később Callasra rövidítette. A csodálatos hangú, rendkívüli hallású kislányt anyja már ötévesen éneklésre fogta, hiába tiltakozott az kézzel-lábbal. Szülei válása után, tizennégy évesen anyjával Görögországba költöztek, ahol képzetlen hangja miatt nem vették fel a konzervatóriumba, így a spanyol koloratúrszoprán, Elvira de Hidalgo növendéke lett. Pályafutása 18 évesen az athéni operaházban, Suppé Boccaccio című vígoperájának egy kis szerepével kezdődött; 1942-ben a Tosca címszerepébe beugorva már hatalmas sikert aratott.

1945 őszén meghallgatást kért a híres New York-i Metropolitan Operában, ahol a Fidelio és a Pillangókisasszony főszerepét ajánlották fel neki, de mivel a szeszélyes és ekkor még túlsúlyos Callas inkább az Aidát és a Toscát szerette volna, széttépte a papírt. A Chicagóból kapott szerződést elfogadta, de a társulat a premier előtt megszűnt.

Megkeresték viszont Olaszországból, és 1947-ben a Veronai Arénában Ponchielli Giocondájának címszerepében debütált. Nem sokkal később feleségül ment a nála 30 évvel idősebb Giovanni Meneghini téglagyároshoz, aki impresszáriója is lett. Zenei téren Tullio Serafin karmester vette szárnyai alá, színészi képességei kibontakoztatásában pedig a rendező Luchino Visconti volt segítségére. 1951-ben mutatkozott be a milánói Scalában. Mexikóban egy hónap alatt énekelte el a torokpróbáló Normát, Aidát és Toscát. A hangjától lenyűgözött Arturo Toscanini neki adta a Lady Macbeth címszerepét; a Metben 1956-ban Bellini Normájában mutatkozott be. Legnagyobb vetélytársa Renata Tebaldi volt, rivalizálásuk az operabarátokat is két táborra osztotta.

Verdi, akinek anyanyelve a zene volt, neve pedig politikai jelszóvá vált

A Parma melletti Le Roncoléban (ma: Roncole Verdi) jött világra. A legenda szerint hatévesen, ministrálás közben a templomban hallott először orgonaszót, és azonnal elhatározta: zenével fog foglalkozni. A ma Verdi nevét viselő milánói konzervatórium felvételi vizsgáján megbukott, ő mégis a városba költözött, és a Scala korrepetitorától vett órákat. Huszonhárom évesen megnősült, és a szülőfalujához közeli Busseto zenekarának vezetője lett.

Első művét, az Obertót 1839-ben mutatta be a Scala, és a kedvező fogadtatás nyomán újabb megbízást kapott. A pünkösdi királyság című vígopera azonban – amelynek komponálása közben elvesztette feleségét és két gyermekét is – megbukott, Verdi élete mélypontra jutott. A Scala igazgatójának kapacitálására mégis újra munkához látott, így született 1842-ben a Nabucco, benne a híres Szabadság-kórussal. Műve hatalmas siker lett, a babiloni fogságban senyvedő zsidók történetét az olasz közvélemény az Ausztria elleni szabadságharc jelképének tekintette. Az ezt követő Lombardok (1843, melynek magyarországi bemutatóját csak 1974-ben tartották) és Ernani (1844) az olasz egységért küzdő mozgalom jelképévé tette, még neve is politikai jelszó lett, a Viva V.E.R.D.I. azt jelentette: Viva V(ittorio) E(manuele) R(e) D’I(talia) (Éljen Viktor Emánuel, Olaszország királya). 1844-ben mutatták be A két Foscari című, Lord Byron azonos című történelmi drámája alapján íródott, ritkán játszott művét. Az 1848-as forradalmakig 15 operája, életművének több mint fele született meg, de ezt az időszakot „gályarabságnak” tekintette, mert több operáját is az impresszáriók nyomása alatt komponálta.

Második alkotói korszakában, az 1850-es évektől olyan remekműveket írt, mint a Rigoletto (Victor Hugo drámája nyomán), A trubadúr (García Gutiérrez spanyol író El trovador című műve nyomán), a Traviata (ifj. Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című műve alapján), az Álarcosbál, a Simon Boccanegra, a Schiller drámája ihlette Don Carlos és az Aida. Legszebb operáinak egy részét abban az észak-olaszországi Sant’Agata-i villában komponálta, amelyet 1848-ban vásárolt meg. 1851-től haláláig ott élt.