Best WordPress Hosting
 

Angyali szoprán és szeszélyes tigris egy személyben

Maria Anna Cecilia Sofia Kalogeropulos görög bevándorlók gyermekeként született New Yorkban. Gyógyszerész apja az amerikaiak számára nehezen kiejthető nevet előbb Kalosra, később Callasra rövidítette. A csodálatos hangú, rendkívüli hallású kislányt anyja már ötévesen éneklésre fogta, hiába tiltakozott az kézzel-lábbal. Szülei válása után, tizennégy évesen anyjával Görögországba költöztek, ahol képzetlen hangja miatt nem vették fel a konzervatóriumba, így a spanyol koloratúrszoprán, Elvira de Hidalgo növendéke lett. Pályafutása 18 évesen az athéni operaházban, Suppé Boccaccio című vígoperájának egy kis szerepével kezdődött; 1942-ben a Tosca címszerepébe beugorva már hatalmas sikert aratott.

1945 őszén meghallgatást kért a híres New York-i Metropolitan Operában, ahol a Fidelio és a Pillangókisasszony főszerepét ajánlották fel neki, de mivel a szeszélyes és ekkor még túlsúlyos Callas inkább az Aidát és a Toscát szerette volna, széttépte a papírt. A Chicagóból kapott szerződést elfogadta, de a társulat a premier előtt megszűnt.

Megkeresték viszont Olaszországból, és 1947-ben a Veronai Arénában Ponchielli Giocondájának címszerepében debütált. Nem sokkal később feleségül ment a nála 30 évvel idősebb Giovanni Meneghini téglagyároshoz, aki impresszáriója is lett. Zenei téren Tullio Serafin karmester vette szárnyai alá, színészi képességei kibontakoztatásában pedig a rendező Luchino Visconti volt segítségére. 1951-ben mutatkozott be a milánói Scalában. Mexikóban egy hónap alatt énekelte el a torokpróbáló Normát, Aidát és Toscát. A hangjától lenyűgözött Arturo Toscanini neki adta a Lady Macbeth címszerepét; a Metben 1956-ban Bellini Normájában mutatkozott be. Legnagyobb vetélytársa Renata Tebaldi volt, rivalizálásuk az operabarátokat is két táborra osztotta.

Franco Zeffirelli 100

Egy férjes asszony és egy nős férfi házasságon kívüli gyermekeként látta meg a világot Firenzében, apja családja újabb kutatások szerint rokonságban állt Leonardo da Vincivel. Mivel egyik szülője vezetéknevét sem kaphatta, anyja Mozart Idomeneo című operájának egyik áriájából a Zeffiretti (szellőcskék) szócskát választotta, ezt írták el anyakönyvezéskor. A firenzei egyetem hallgatójaként a második világháború alatt partizánként harcolt, majd brit katonák tolmácsa lett. A háború után érdeklődése a művészetek irányába fordult, főként Laurence Olivier V. Henrik adaptációjának hatására. Volt színész, díszletépítő és díszletfestő, 1948-ban kötött életre szóló barátságot a rendező Luchino Viscontival, akinek a Vihar előtt című film forgatásán asszisztense volt. Zeffirelli 2006-ban megjelent önéletrajzában vallott először nyíltan homoszexualitásáról, Visconti iránti szerelméről.

Alapvetően a klasszikus zene és irodalom érdekelte. A milánói Scalában 1953-ban Rossini Olasz nő Algírban című operája díszlet- és jelmeztervezőjeként debütált, majd rendezőként jegyezte a komponista Hamupipőke című operáját. Zeffirelli neve az operaház 21 színlapján szerepelt, utoljára 2006-ban az Aida rendezőjeként.

Pályafutása során negyven operát állított színpadra, köztük Verditől a Traviatát és az Aidát, Donizetti Lammermoori Luciáját, a Bohéméletet Puccinitől, Wagner-művet viszont soha, mert csak a bel canto világát érezte közel magához. 1964-ben a londoni Királyi Operaházban Maria Callas és Tito Gobbi főszereplésével rendezte a Toscát, Párizsban, szintén Callasszal, a Normát. A New York-i Metropolitanben évekig repertoáron volt az általa megálmodott Bohémélet, Tosca, Turandot és Don Giovanni. Több klasszikus operát megfilmesített, a Traviata látványtervét 1982-ben Oscar-díjra jelölték, és megkapta a brit filmakadémia BAFTA-díját.