A Ligeti Györgyről készült 1993-as portréfilmből származik az idézet: „Ma még a művelt emberek is, akik operába, szimfonikus koncertekre járnak, nagyon kevéssé járatosak a zeneszerzésben. A szakadék a közönség és a zeneszerzők alkotásai között már Wagner és Debussy idején kialakult, majd Stravinsky, Bartók és Schönberg idején elmélyült, és még mélyebbé vált a 2. világháború után. (A zeneszerzők) (…) egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy megértik-e a műveiket.” Ligetit viszont ez alapján foglalkoztatta a kérdés, és interpretátoraiként bizonyára önöket, az október 13-ai és ráadásul pénteki Magyar Zene Háza-beli koncert előadóit: önt, Borbély Lászlót és Palojtay Jánost is foglalkoztatja. Sőt ezentúl még az is, hogy hármuk értése miben tér el és hogyan fésülhető össze. E körülmények ismeretében szerencsésnek remélt napként tekint-e előre október 13-ára?
Majd utána látjuk meg, szerencsés nap volt-e. A koncert létének biztosan örülök. Olyan művészekkel játszhatom együtt, akik valamikor, valameddig a diákjaim is voltak. Akik valamikor tőlem hallhattak először Ligetit – pár évtizede kezdtem játszani az Etűdöket, elsőként idehaza. Ami a szakadékot illeti: Ligeti ezt nem mélyítette, sőt rendkívül kommunikatív zenei alkata révén a maga részéről csökkentette. Az 1945 utáni zeneszerzők többségéhez képest befogadóbb közönségre lelt – végül még az igen konzervatív Magyarországon is. Anélkül, hogy kompromisszumokat kötött volna a népszerűség kedvéért.
Ami bennünket, a 13-ai koncert előadóit illet, a kérdésben említett összefésülés talán szükségtelen. Hárman háromfélék vagyunk, és ez így jó. Egyfős szólistakoncertnél valószínűleg érdekesebb lesz a miénk. „Összeszokó” próbát azért tartunk. Kissé tartunk egymástól.