Best WordPress Hosting
 

Tíz portré a halhatatlanságról

Tolnay Klári

A sok évtizeden át töretlenül népszerű színésznő huszonöt éve, 1998. október 27-én hunyt el. Ifjú partnere, Huszti Péter csodákat mesélt közös próbáikról, Tolnay Klári végtelen pontosságáról, munkabírásáról, amivel élete utolsó idejében is elkápráztatta kollégáit. Fiatalon bájos volt, nagy, csodálkozó szemmel nézett a világba, de nyolcvanévesen is szép maradt. Emlékét nemcsak a mohorai emlékház, a róla elnevezett Tolnay-szalon, a Madách Színház parányi játszóhelye vagy a nevét viselő emlékérem, sem csupán a századik születésnapjára kibocsátott postai bélyeg őrzi, hanem a közönség is. Azok is, akik nem látták színházban, de láthatják újra és újra játszott filmjeit, televíziós szerepeit. Azon színészek egyike, akiknek varázsos lénye benne él a köztudatban. Tehetségét számos díjjal, köztük kétszer Kossuth-díjjal, díszpolgárságokkal jutalmazták, és neve ott van a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjai között is.

Szakonyi Károly ebben az írásában idézte fel alakját.

Aki ismerte Józsefváros népét – 100 éve született Fejes Endre

Nehéz időkben született, a világválság a pesti Józsefvárost sem kerülte el, a négy polgárit végzett fiú örülhetett, hogy akadt szabómester, aki felfogadta inasnak, mégsem lett belőle úri szabó, tizenhét évesen inkább vasesztergályosnak tanult a Fuchs-gyárban. Azután jött a háború, s a munkásfiút behívták katonának, de megszökött, bujkált, míg csak el nem vonult a front, azután az elcsendesült tavaszon jobbnak látta, ha messzire megy innen. Nyugat-Európa sem ocsúdott fel még a rettenet éveiből, de ott legalább másféle világ készülődött, mint nálunk. Megpróbált élni a németeknél, egy kicsit Párizsban, azután Hollandiában meg Belgiumban, ahol keresték a szénbányászokat, de a földmélyi munka helyett kedvesebb volt Itália kék ege. Négyévnyi vándorlás után, 1949-ben hazajött. Akkor látta, hogy hová! És újra nekivágott Nyugatnak, de elkapták, tiltott határátlépésért Kistarcsán tölthetett nyolc hónapot. Amikor kiszabadult, Angyalföldön lett vasesztergályos.

Sokat mesélt ezekről a megélt idejéről Fejes Endre a Rákóczi úti Marika presszó asztalánál, ahol szinte naponta találkoztam vele a hatvanas években. Itta a dupla feketét, szívta a cigarettát, füstjétől hunyorogva, kemény szavakkal mesélt, ahogy Józsefváros lakóiról is, embereiről, akik között élt, akiket olyan jól ismert utcákról, terekről, műhelyekből, mesélt róluk szóban és mesélt remek novelláiban, regényeiben is. Szerette őket, fájt neki életük nyomorúsága, perelt értük örökké a világgal. Perelt, mert látta a sorsukat, s perelt, mert nem azt ígérték nekik a háború utáni Magyarországon, amit élniük kellett a szocializmusban. Keserű líraisággal, tömör stílusával írt Pék Máriáról, Hábetlerékről, Janijuk tragédiájáról, Cserepes Margit szerencsétlen házasságáról, a Sötét ruhás fiúról, aki görög diplomatának adta ki magát, hogy felnézzenek rá a nők, és szerelmet kapjon, fénylő szerelmet, de gyilkossá tette a végzete, írt Vonó Ignácról, aki megjárta az első világháborút, s kacska keze miatt szerencséjére altiszt lehetett, mindent tudott vágyaikról és bukott reményeikről. Senki sem írt alaposabban és értőbben róluk.

A hazudós című novellája meg az első elbeszéléskötete 1958-ban azonnal az olvasók kedvelt írójával tette. Akkor már csak az írásaiból élt, ontotta magából a történeteket, s négy év múlva óriási szenzáció lett regénye, a Rozsdatemető, egy egyedülálló stílusú, csodálatos tömörségű családregény, amelyben Fejes felölelte a századelőtől történelmünk hétköznapjait egy józsefvárosi munkásfamília tükrében. A regény először botrányt keltett a hivatalos körökben, hiszen Fejes azt vetette a kor szemére, hogy az a réteg, amelyik mindig is a terheket viselte, a megváltozott világban sem került jobb sorba, az, hogy övé a hatalom, csak merő propaganda. A megrendültséget támadásnak vélték, de a kritikai csatározások a Rozsdatemetőnek meghozták az elismerést, írójának a Kossuth-díjat, és ami fontosabb, a regény nemzetközi sikerét.

Jó estét, sötétségben tartott sokaság

Írnom kellett a Jó estét nyár, jó estét szerelemről. Most láttam a tévéfilmet, most olvastam a regényt. Egyszerre volt letaglózó és felemelő élmény mindkettő. Fájóan, sajgóan, egyúttal szépen, sőt „élvezetesen” (ahogy a nagy művek élvezetesek) reménytelen ez is, az is.

Ahhoz, hogy oly sok munkájában, ennyire hitelesen tudja ábrázolni a kisemberek, elesettek közegét (Rozsdatemető, 1962), bizonyára hozzájárult, hogy Fejes Endre 1955-ös írói pályakezdése előtt munkásként dolgozott, a lehető legnehezebb körülmények között élt itthon, Nyugat-Európában, majd ismét itthon (tiltott határátlépés kísérlete miatt internálták is). Volt hát szabóinas, katonaszökevény a II. világháborúban, utána bányász, esztergályos, internált. A Jó estét nyár, jó estét szerelem világában azonban mindenki elveszetten bolyong, nem csak a főhős lakatos fiatalember. Szép és kevésbé szép lányok, asszonyok, egész kispolgári családok, a maguk beteljesületlen álmaival, megnyomorított életükkel. Mind elveszettek. Gyilkos is, áldozat is. Innen a reménytelenség. A kádári konszolidáció „szűrt levegőjének” kárvallottjairól fest képet Fejes (a bűntény, ami megihlette az írót, 1962-ben történt, a regény 1969-ben jelent meg).

Az irodalmi alkotásból készült kétrészes tévéfilmet 1972-ben mutatták be, először a Magyar Televízióban, majd a mozikban is. Eddig aligha találkoztam filmadaptációval, mely ilyen mértékben hű maradt volna az alapműhöz, mégsem lett erőtlen, sem illusztratív, sem másolat, inkább az eredeti audiovizuális ikerdarabja. Igaz, már a regény is olyan, mintha forgatókönyv lenne (ráadásul a főcím szerint maga Fejes Endre írta a tévéváltozatot). Hiányoznak belőle az elmélkedések, hosszas szerzői kommentárok. Sok benne a dialógus – hétköznapi, pontos megszólalások, amelyeket rendre a Fejes-féle emelkedettség, költőiség színez –, a cselekvések, figurák, öltözékek, helyszínek leírása tárgyszerű, a mondatok javarészt rövidek, kopogósak. Szőnyi G. Sándor rendezőnek „könnyű” dolga volt: „csak” ki kellett választania minden szerepre a tökéletesen alkalmas színészt, gondosan vezetni őket, megtalálni a megfelelő helyszíneket, összeválogatni az igényes alkotótársakat. Kiválasztotta, gondosan vezette, megtalálta, összeválogatta. Így jött létre a magyar tévéfilmgyártás egyik csúcsteljesítménye. Bornyi Gyula borongós, jól keretezett képei gyakran mutatják közeliben az arcokat, melyeken dráma játszódik, megéltség tükröződik. Ránki András (Ránki György fia) kísérőzenéje könnyednek hat, de kellően baljóslatú.