Nehéz időkben született, a világválság a pesti Józsefvárost sem kerülte el, a négy polgárit végzett fiú örülhetett, hogy akadt szabómester, aki felfogadta inasnak, mégsem lett belőle úri szabó, tizenhét évesen inkább vasesztergályosnak tanult a Fuchs-gyárban. Azután jött a háború, s a munkásfiút behívták katonának, de megszökött, bujkált, míg csak el nem vonult a front, azután az elcsendesült tavaszon jobbnak látta, ha messzire megy innen. Nyugat-Európa sem ocsúdott fel még a rettenet éveiből, de ott legalább másféle világ készülődött, mint nálunk. Megpróbált élni a németeknél, egy kicsit Párizsban, azután Hollandiában meg Belgiumban, ahol keresték a szénbányászokat, de a földmélyi munka helyett kedvesebb volt Itália kék ege. Négyévnyi vándorlás után, 1949-ben hazajött. Akkor látta, hogy hová! És újra nekivágott Nyugatnak, de elkapták, tiltott határátlépésért Kistarcsán tölthetett nyolc hónapot. Amikor kiszabadult, Angyalföldön lett vasesztergályos.
Sokat mesélt ezekről a megélt idejéről Fejes Endre a Rákóczi úti Marika presszó asztalánál, ahol szinte naponta találkoztam vele a hatvanas években. Itta a dupla feketét, szívta a cigarettát, füstjétől hunyorogva, kemény szavakkal mesélt, ahogy Józsefváros lakóiról is, embereiről, akik között élt, akiket olyan jól ismert utcákról, terekről, műhelyekből, mesélt róluk szóban és mesélt remek novelláiban, regényeiben is. Szerette őket, fájt neki életük nyomorúsága, perelt értük örökké a világgal. Perelt, mert látta a sorsukat, s perelt, mert nem azt ígérték nekik a háború utáni Magyarországon, amit élniük kellett a szocializmusban. Keserű líraisággal, tömör stílusával írt Pék Máriáról, Hábetlerékről, Janijuk tragédiájáról, Cserepes Margit szerencsétlen házasságáról, a Sötét ruhás fiúról, aki görög diplomatának adta ki magát, hogy felnézzenek rá a nők, és szerelmet kapjon, fénylő szerelmet, de gyilkossá tette a végzete, írt Vonó Ignácról, aki megjárta az első világháborút, s kacska keze miatt szerencséjére altiszt lehetett, mindent tudott vágyaikról és bukott reményeikről. Senki sem írt alaposabban és értőbben róluk.
A hazudós című novellája meg az első elbeszéléskötete 1958-ban azonnal az olvasók kedvelt írójával tette. Akkor már csak az írásaiból élt, ontotta magából a történeteket, s négy év múlva óriási szenzáció lett regénye, a Rozsdatemető, egy egyedülálló stílusú, csodálatos tömörségű családregény, amelyben Fejes felölelte a századelőtől történelmünk hétköznapjait egy józsefvárosi munkásfamília tükrében. A regény először botrányt keltett a hivatalos körökben, hiszen Fejes azt vetette a kor szemére, hogy az a réteg, amelyik mindig is a terheket viselte, a megváltozott világban sem került jobb sorba, az, hogy övé a hatalom, csak merő propaganda. A megrendültséget támadásnak vélték, de a kritikai csatározások a Rozsdatemetőnek meghozták az elismerést, írójának a Kossuth-díjat, és ami fontosabb, a regény nemzetközi sikerét.