Néhány évvel ezelőtt hívták fel a figyelmemet Futaki Attilára valahogy olyanféleképpen, hogy ő tényleg világhírű – kár, hogy Magyarországon kevesen ismerik. Gyorsan rendeltem tőle egy képregényt, amit az Előretolt Helyőrség-mellékletben hetente közöltünk, ez mára A kivarrt címmel franciául és magyarul is megjelent könyvben.
Beszélgettünk. És beszélgettünk. És beszélgettünk. Nyers volt, őszinte, lélekkel teli, egy tömbből faragott magyar ember. Szerettem. Azon kevesek közé tartozott, akivel talált a szó, és ha ritkán ugyan, de nem értettünk egyet valamiben, akkor sem várt el magyarázkodást, hogy én hogy merészelem azt gondolni, amit.
A beszélgetéseink mintegy hozományaként elindult egy képregénysorozat, ami a magyar rock történetét dolgozza fel 1960–1990 között, és aminek az első kötete tavaly karácsonyra megjelent. A következő lépésként képregényakadémiát terveztünk tető alá hozni, mert abban Attilának igazat adtam, hogy az igényes képregény több mint popkultúra, valódi művészet. A kompromisszummentes magyar képregénykultúrát szerette volna erősíteni, én meg szekundáltam volna hozzá az intézményi keretek kialakításával.