Heroikus munkát végez, gigantikus ismeretanyag van a birtokában, ő tud mindent a magyar rockzenei világról, műfajtörténeti könyvei megkerülhetetlenek – ilyen érvekkel ajánlotta mindenki, hogy Jávorszky Béla Szilárd zenei szakírót kérdezzem, ha a zenével kapcsolatos generációs élmény érdekel. Fő szakterülete a rock-, a folk-, a jazz- és a kísérleti zene, doktori disszertációját 1991-ben zeneszociológiából írta. Ő a Magyar Popkulturális Értéktár felelős szerkesztője, a Magyar Zene Háza Nekünk írták a dalt! – A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig című időszaki tárlatának egyik kurátora.
Mi kell ahhoz, hogy a zene által közösség keletkezzen? Hogyan működött ez az elmúlt évtizedekben, és milyen esélyei vannak manapság annak, hogy generációs élmény szülessen?
Egyfajta szubkultúrának kell kialakulnia körülötte, amely általában nemcsak a zenében manifesztálódik, hanem viselkedésben, divatban, idolokban, jóval szélesebb körben, mint amit maga a zene feltételez. Nyilván az 1960-as években, amikor én még csak megszülettem, a generációs élmény sokkal erősebben működött, mint később. Már csak azért is, mert minden szempontból kevesebb lehetőség volt. A populáris zenei folyamat nagyjából az 1970-es évekig egy irányba haladt, majd elkezdett szálakra bomlani, fragmentálódni. Az egydimenziós intézményrendszernek alapvetően persze csak hátránya volt, de mégiscsak azt eredményezte, hogy ugyanazt az egyetlen televízióadót nézte az ember, ugyanazt az egyetlen állami rádiót hallgatta, óhatatlanul megismerve azt a zenét is, amely nem érintette meg feltétlenül. Nekem az alapélményeim a kemény rockban vannak, de nyilván a Bergendyt, a Neotont vagy a Fonográfot is ismerem. Hogy a ’60-as, a ’70-es, a ’80-as években felnövőknek még volt generációs zenei élményük, amely nagyrészt annak is köszönhető, hogy az egyetlen médián keresztül mindenkihez eljutott a sugárzott tartalom – függetlenül attól, hogy az ember szerette vagy sem az adott zenét. Kamaszként az energiát kerestük mindenben. Nálunk még az underground–overground, vagy az offstream–mainstream közötti sokkal élesebb határ feszült. Nekünk ciki volt például a Bergendy vagy a Neoton. A gyerekeimen, akik a kilencvenes évek elején születtek, viszont azt látom, hogy nekik sokkal természetesebb az átjárás a mainstream és az underground között. Nincsenek olyan erős felvállalásaik egy-egy műfaj kapcsán, és nagyon széles palettáról hallgatnak zenét.