Ilyen nyomasztó lehet Jászberényi Sándornak lenni? – ez a kérdés motoszkált bennem, miközben legújabb könyvét, a Mindenki másképp gyászolt olvastam. Legutóbbi vele kapcsolatos „élményem”, a Varjúkirály miatt már előre felvérteztem a lelkem, hogy nem fogok könnyedén túllendülni mondandóján, de még így is mellbevágott a karcsú kötet. Talán mert ennek központi témája, az ukrajnai háború sokkal aktuálisabbnak és közelebbinek tűnik, mint bármilyen más, hasonló világpolitikai történés.
Pedig már én is, mint oly sokan, kissé belefáradtam a háborús hírekbe. A pszichológusok szerint ez teljesen természetes jelenség: szenvtelenséggel, sőt, bizonyos fokú közönnyel védekezik a psziché a szörnyűségek ellen. Csakúgy, mint Maros Dániel, a szerző alteregója – aki maga is gyakran fordul meg háborús konfliktusok helyszínén –, haditudósító fotósként szinte már flegma módon tekint az emberi szenvedésre és halálra. Holott ő nem a kanapéja kényelméből, hanem valóban testközelből tapasztalja meg a háború minden mocskát.
Hogy mégsem törlődnek belőle nyom nélkül a frusztráló emlékek, azt masszív PTSD-je (a posttraumatic stress disorder, azaz a poszttraumás stressz szindróma rövidítése, amit általában valamilyen traumatikus történés vált ki – a szerk.) bizonyítja, ami miatt szanatóriumba vonul. A könyv innen indít, mozaikszerű történetvezetésén keresztül azonban nemcsak a főszereplő megpróbáltatásaiba kapunk bepillantást, hanem a hozzá szorosabban, lazábban vagy éppen sehogy nem kapcsolódó személyek testi-lelki küzdelmeibe is.