Többen és többször is rábeszéltek erre a könyvre. Először egy könyvesbolt tulajdonosa, akivel konferencián találkoztunk; aztán egy ismerős, akinek arról dilemmáztam, elhozzam-e magammal a tengerentúlra ezt a vaskos könyvet; s végül a főszerkesztőm, aki az általam javasolt tizenvalahány könyv közül először erről kért kritikát. Muszáj volt nekifogni tehát, s kideríteni, a szerző származásán túl mi és miért irányít a regényhez. Már az első fejezetben fény derült többszörös érintettségemre, és onnantól kezdve alig tudtam letenni (továbbá több rokonomnak és barátomnak is ajánlottam) ezt az először 2013-ban megjelent és 2022-ben már nyolcadszor kiadott, 541 oldalas, száz évvel ezelőtt, Kolozsváron játszódó remekművet.
Már az első oldalak után nyilvánvalóvá váló többszörös érintettségem csak akkor lehetne erősebb, ha magam vagy felmenőim zsidók és/vagy orvosok lennének. Nem azok, mégis hetekre lebilincselt a két erdélyi orvos(tanhallgató) múlt századfordulón zajló párhuzamos élettörténete. A két fiatal életét naplószerűen elbeszélő, mégsem naplóként bemutató történetfolyam olvasása közben négygenerációs időutazást éltem át. Anyaországba települt erdélyi vagyok magam is, aki egyetemistaként és fiatal nőként nem sokkal a rendszerváltás után egyedül igyekezett megtalálni a helyét az egyszerre csodált és lenézett Budapesten (e kettős érzést éli meg a két szereplő is, ahogy Trianon következményeként az egész erdélyi magyarság immár több mint száz éve). Másrészt Székelyföldön, a Barcasághoz egészen közel nőttem fel, míg szüleim Kolozsváron voltak egyetemisták, így mind a kolozsvári (magyar) egyetemista élet, mind a fürdők világában való, a brassói és a barcasági románsággal közös járatosság gyakran utalt a szüleimre, és elevenítette fel számomra a gyermekkoromat. Harmadrészt anyai nagyapám Brassóban nőtt fel, így nagyszüleim ott éltek, mielőtt Kolozsvárra költöztek (tehát ellenkező irányban mozdultak, mint a könyvbeli fiatalok). S végül élénkké vált dédszüleim emléke is, akik a regény főhőseivel nagyjából egyidősek, és így szintén testközelből élték meg/át Trianont.
És ezt az többgenerációs időutazást nemhogy nehezítette volna, hanem kifejezetten segítette a mai köznyelvtől eltérő, régies és tájszólással teli, helyenként orvosi szakzsargonnal terhelt, nehézkesnek mondott nyelvezet, amely számomra élményszerűen ismerős, s nemhogy eltávolított volna a hősöktől és a történettől, hanem szinte testközelbe hozta őket: nem is olvastam, hanem hallottam és láttam őket – hetekre beköltöztek az életembe, amely jelenleg annyira távol van a megszokottól (Budapesten lakom, de hónapok óta Amerikában élek), hogy a regény olvasása közben néha nem is tudtam, hol vagyok: Erdélyben, Budapesten vagy a tengerentúlon. Arról nem is beszélve, hogy a nagyvárosban idegenként sodródó erdélyi egyetemistaként magamra ismertem az önkifejezés sürgető vágyáról, ugyanakkor az ehhez szükséges fejlett verbális készség hiányáról árulkodó, időnként kapkodó, suta mondatszerkezetekben is – akkor is, ha magam sosem beszéltem így.