Amikor a Nagy Nyomozásba belekezdtem, még nem sejtettem, hogy a nyomozót mennyire meg fogják dolgoztatni. Azt sem, milyen jelentős mennyiségű lesz az iratanyag, és mekkora kihívásnak bizonyul a vallomások értelmezése, összeolvasása. Azt sem, hogy a jelentős önbizalom, amellyel a feladatnak nekivágok, a befektetett munkával egyenes arányban fog csökkenni. Ne lövöldözős krimire, hanem tárgyalótermi drámára gondoljanak; olyasféle, soha be nem fejezhető vizsgálódásra, amely során mindenki a legkészségesebben áll rendelkezésre, és semmit sem akar elhallgatni – a titok mégis titok marad, sőt mintha az idő előrehaladtával csak egyre titkosabbá válna.
*
Miskolcra indulásom előtt körülbelül két héttel ímélt írtam Jenei László főszerkesztőnek. Megkért, hogy hívjam fel, és elkezdtünk a miskolci terveimről beszélgetni. Segítőkészsége megható volt. Kidolgozott és átküldött egy általa javasolt tervet a város „feldolgozására”, amely azonban – ez csak utólag vált számomra világossá – egy hét alatt eleve teljesíthetetlen volt. De mintha éppen a Műútról és magáról nem akart volna túl sokat beszélni. Mivel újra meg újra a folyóiratra tereltem a szót, és interjút kértem tőle a témáról – a folyóirat alapításáról, koncepciójáról, korszakairól, működésének visszhangjáról és főleg a mai helyzetéről –, hamarosan újabb küldemény érkezett tőle: általa rövidnek nevezett, nyolcoldalas összefoglaló az elmúlt 16 évről – amely minden tényt tartalmazott ugyan, de azt egyáltalán nem, hogy a Műút 2007-ben hogyan lehetett Miskolc-Zeusz fejéből teljes fegyverzetben előpattanó Pallasz Athéné: mi volt az oka, hogy a folyóiratok küzdőterén szinte azonnal egyöntetű elismerést váltott ki.