A kritikusok elismerő értékelése nem minden esetben találkozik az olvasói ízléssel-igényekkel, e kötet esetében azonban ez a helyzet. Számos dicsérő recenzió végigböngészése után egyet kell értenem azzal a gyakran felbukkanó véleménnyel, ami Szeifert Natália művét Gabriel García Márquez Száz év magány című Nobel-díjas regényével állítja párhuzamba.
Ezek egyike, hogy az Örökpanoráma is egy település sorsát kíséri figyelemmel az alapítástól a fejlődésen át az elsorvadásig: ez az az ív, ami a regény tágabb keretét adja. Ami Márqueznél Macondo, az Szeifert regényében a Szegély nevű, a Felvidék környékére helyezett falucska. E tipikus magyar kistelepülés és lakói küszködését, az életben maradásért folytatott küzdelmét ábrázolja a huszadik század elejétől, három nemzedéken át. A két regény kezdőmondatai is egyaránt felejthetetlenek, örökre ott maradnak az olvasó szívében, és biztosítják, hogy elköteleződjenek a művek elolvasása mellett. Nagy igazság, hogy egy-egy regény első mondatának olyan intenzitással kell megszólalnia, mint a Száz év magányénak: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.” Az Örökpanoráma első mondata így hangzik: „Marianna Delviget, úgy tűnt, lehetetlen lesz férjhez adni.” Aztán azonban mégiscsak férjhez megy, és Buendia ezredes is megússza a főbelövést.
Mindazokkal, akik e két kezdőmondatot párba állítva úgy vélik, lám, a férfi és a női szerzők műveit a sarkosan ellentétbe állítható tematikus megközelítés különbözteti meg, kis gondolkodás után egyet kell értenem. A párhuzamot folytatva: az Örökpanoráma története is egy teljes évszázadot ölel fel, ám Szeifertnél ez az időtáv a huszadik század elejének szegényparaszti világától a jövő évtizedbe vetített disztópikus zárlatig ível. S ez nemcsak valamiféle erőltetett hajszolása a népszerű science-fiction műfajnak, hanem a már ma is tapasztalható baljós tendenciák előrevetítése.