Nagyon szeretem a humorodat. Meg sem kell szólalnod, már a jelenléteddel is képes vagy megmosolyogtatni az embert.
Nahát! Nem gondoltam, hogy viccesnek találsz, de nagyon örülök neki. Nem kifejezetten derűnek, inkább alapvető nyugalomnak érzem, ami bennem van. A hosszú-hosszú évek alatt vicces szerepeket játszottam a legkevesebbet. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor számítottak a rendezők a humorérzékemre. Életemben először még gyakorlatos színészként, 23 évesen, Lázár Kati és Jordán Tamás rendezésében szerepeltem vígjátékban Kaposváron. A hipochonder Alba asszonyt játszottam a Karnevál végi éjszakákban, aki mindig azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy boldogtalan, beteg, nyafog, ezért az egész társaságnak elege van belőle. Komolyan, drámaként próbáltuk a darabot, el is kerülte a figyelmemet, hogy egyébként Goldoni-vígjáték az, amit előadunk. Rengeteget mulattak rajtam a premieren, én pedig zokogtam, hogy kinevettek.
Koltai Robi is ott ült a nézőtéren. Előadás után elmondtam neki a bánatomat, ő pedig a nevetéstől fakadt majdnem sírva. Azt hittem, valamit rosszul csinálok; fura, naiv érzés volt részemről, hogy nem értettem, mi történik. Robi azt mondta, aznap este sikerült remekül eljátszanom a karakteremet, de majd meglátom: mostantól, hogy már tudom, mennyire vicces vagyok, nehéz lesz estéről estére megnevettetnem a közönséget. Így is lett. Amikor elkezdtem figyelni, hogy bejön-e egy poén, akkor soha nem sikerült. Nehéz dolog a humor, mindig féltem tőle; nem hittem el, hogy van erre képességem.